Amikor belevágunk a nagybetűs gyerekvállalásba, valószínű, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy ez mit jelent. Még akkor sem, ha ennek az ellenkezőjét gondoljuk. Vannak ugyanis olyan dolgok, amiket átélve ért meg az ember igazán. És habár a gyermekvállalás mikéntje szerencsés esetben a szemünk előtt zajlik és mások „kárán tanulhatunk”, ezeket a tapasztalatokat valahogy nem találjuk akkor, amikor a szemünk fényével kapcsolatos teendők, mint egy gyorsvonat, gázolnak rajtunk keresztül. Ez a trauma pedig csodálatosan szerteágazó és életünk minden területére nyom egy macisnyomdát, jól elosztva, hogy érezzük a törődést. Induljunk innen, amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért nem születnek meg a magyar gyermekek. 

Tisztában lehetünk elméletben azzal, hogy életünk értelmének érkezése – legalábbis átmenetileg – egy sor olyan következménnyel jár, amin változtatni nem tudunk. Ilyen a társas kapcsolatok leépülés, a szakmai, szellemi frissességünk, testünk üdeségének elvesztése (ez utóbbi inkább a nőkre igaz, de jellemző az is, hogy a kialakuló időhiányt a férfiak a sportolás kontójára próbálják kompenzálni). Szeretett tevékenységeinket olyan kényszertevékenységek váltják fel, mint a pelenkázás, a gügyögés a folyamatos ételkészítés és etetés. Az elképzelhetőnél sokkal több mosás, mert minden igyekezetünk ellenére, mindenből mindenhova jut. A falra is. Így a takaros lakásunk is hamarosan nyálzó gyermekünkhöz idomul. A helyzet érzékeltetése érdekében nem lenne teljesen fölösleges ezeket legalább olyan hosszan sorolni, mint amilyen hosszan lehetne, de ezt most nem teszem. Ha röviden megpróbálnám összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy a centrumba a mi angyalbögyörőnk kerül, magunkat pedig kénytelenek vagyunk legalábbis a perifériára kitolni. Mindezt írom úgy, hogy tökéletesen biztos vagyok abban, hogy vannak szülők, akik ezt a pozícionálás jobban csinálják és abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy ők kevesebben vannak, mint mi.

Ha példákkal kellene – a jobb átérezhetőség szempontjából – a fentieket illusztrálnom, akkor azt mondanám, hogy a síelések, a jakuzziban pezsgőzések a múlté, a nyaralások nagyjából ugyanúgy néznek ki, mint az otthoni rutin, csak elvesztve a hazai pálya előnyét. Még úgyis, hogy amikor 5 napra nyaralni indulunk, a szomszéd rákérdez, hogy elköltözünk-e. Életünk párjával való kapcsoltunkban, a sorsközösségen kívül minden más halványul. A hölgyek ezzel párhuzamosan elképesztő energiát kell öljenek abba, hogy ismét önmaguk számára elfogadhatóan nézzenek ki. Méretek jönnek, mennek, a ruha soha nem passzol rendesen. Ezzel együtt minden szembejövő „dolgozó nő” trendi, minden értelemben, mi pedig nyakig sárosan toljuk haza a család kicsi kincsét a játszótérről, ha szerencsénk van már alva és nyálcsorgatva, nem pedig hazáig dzsúdózva. Nem szeretnék kitérni arra, hogy mi történik akkor, ha gyermekünk beteg. Azt az állapotot nem lehet szavakkal leírni. 

Van egy két pozitívuma is. Ha egyszer-egyszer sikerül elmenni kettesben moziba, az olyan érzés, mintha 4 év szigorított fegyházbüntetésünket töltöttük volna le. Más nem jut eszembe. 

És akkor essen néhány szó a számokról is. Konkrét számokról – a felkészületlenségem okán – nem lesz szó, inkább arányokról. 

Szerelmünk gyümölcsének érkezése komolyan meg tudja tépázni a családi költségvetést – de legalább jól szórakozunk nem igaz? A továbbiakban két ember átlagosnak mondható (inkább kicsit alacsonyabb) keresete melletti tapasztalataim következnek. A kapható juttatások az anya fizetésének bizonyos százalékai, melyek maximáltak is, így azt biztosan kijelenthetjük, hogy a bevétel csökken. Természetesen csökken úgyis, hogy az állam a maga módján próbálja ezt kompenzálni. A kiadások természetesen nőnek, nem is kicsit. Természetesen az, hogy a szülő megpróbálja a legjobbat megadni a gyermekének és természetes az is, hogy ezt a piac kihasználja. Gyermekeinkkel összefüggésben sok igénybe vett szolgáltatást, állást, adót (gondoljunk csak az AFÁ-ra, melyet fokozott fogyasztásunk után fizetünk) generálunk. Mindezt a csökkenő bevételekből. Ahogy idősödik gyermekünk, úgy szűnnek meg az állami hozzájárulások. Pedig az talán nem nagy újdonság, hogy szeretett csemeténk az idő múlásával egyre többe kerül nekünk. Mert az ingyen tankönyv az nem ingyenes mindig és minden esetben, de említhetném a wc papírt is, melyeket az óvoda úgy kér be tőlünk – a sokéves gyakorlat alapján – mintha ezeknek a biztosítása a mi és nem az óvoda (természetesen fenntartó) dolga lenne. Ha pedig – európai emberek lévén – gyermekünkkel a zenét meg akarjuk ismertetni és az egészséges élet elhanyagolhatatlan feltételét a sportot is űzetnénk vele, akkor bizony csengetni kell! 

Ha az egészet tisztességgel végigharcoltuk, adtunk az országnak dolgozó, nyugdíjasokat eltartó nőket és férfiakat, emelt fővel halhatunk éhen nyugdíjas korunkra, mert a gyermekeinkre elköltött összeg, a gyermektelenekkel ellentétben, nekünk nem kamatozik hosszú ideje egy erre nyitott megtakarítási számlán. 

A legfontosabb persze az, hogy az a mennyiségű és minőségű szeretet, ami gyermekünkkel kapcsolatban megszületik bennünk, talán reprodukálhatatlan más módszerrel. 

Ha tehát valahol felmerül az a kérdés, hogy miért nem születnek meg a magyar gyermekek, akkor ajánlom a fentieket. Azok közöl lehet tetszőleges kombinációkat választani. 

Amennyire én látom, Magyarország népességét és így Magyarország jövőjét a mindenkori kormányzás az evolúciós vágyra építi. Arra a vágyra, melyet a legkényelmesebb élet sem tud minden esetben elnyomni. Úgy tűnik azonban, minden szám azt mutatja, hogy ez így nem lesz elég. Véleményem szerint a családok nem azt várják el az államtól, hogy az „eltartsa” őket, mindössze azt, hogy ha már önkéntes alapon biztosítják a nemzet fennmaradását, legalább hátrány ne érje őket azokkal szemben, akik profitálni fognak a családosok által nemzetgazdaságnak felnevelt járulékfizetőkből.