A gyermeknevelés éppoly bosszantóan érthetetlen mint a világ. És éppen olyan lendülettel próbáljuk magyarázni azt, amit nem értünk. Na most akkor én is…

A nevelést talán úgy definiálnám, hogy az a módszertan, amin keresztül elérjük azt, hogy gyermekünk olyan legyen, amilyennek szeretnénk, amiről azt hisszük jó neki, vagy a világnak, vagy nekünk, vagy ezek tetszőleges kombinációja. Örülnénk, ha gyermekünk egyszerre lenne sikeres, mégsem törtető (ezt utóbbi manapság nem olyan pejoratív, következésképpen nem is olyan fontos cél, túl szoros kapcsolatban van ugyanis a sikerességgel), jól nevelt mégis egyéniség, alfa, mégis elviselhető. Szóval vannak elvárásaink magunkkal, nevelésünkkel kapcsolatban.

Elöljáróban annyit muszáj bevallanom, hogy a lesújtó véleménnyel vagyok a módszertani nevelés jelentőségével illetve hatékonyságával kapcsolatban. Pontosítva: az én véleményem, hogy a gyermekünk nem attól lesz olyan, vagy nem olyan, mint amit szeretnénk, mert jó módszert használunk, hanem attól, hogy mi magunk olyanok vagyunk, amit jónak gondolunk. Röviden és demagógan: jó embert, jó ember tud jóvá nevelni. Amiből sajnos az következik, hogy a gyermeknevelés azzal kezdődik, hogy megpróbálunk jó emberek lenni. De most nem erről lesz szó.

Módszer van bőven. Ki tudatosan, ki ösztönösen. Borzalmas nehéz megjósolni – amennyiben elfogadjuk azt a tényt, hogy személyiségünket a genetikánk is meghatározza – hogy adott (nevelési)irányzat, adott személyiséggel párosítva milyen következményekkel jár. Logikusnak tűnik a gondolat, hogy az optimális nevelési módszert gyermekünk biológiai természetéhez igazítsuk. Ha értenék hozzá, jobban belemennék, de nem értek. (A kérdés, ha felmerül most benned, hogy akkor miért írogat ez a gyerek itt mindenfélét, jogos. De ezt most hagyjuk). Felületes érzékeltetésként említhetném az introvertált illetve az extrovertált személyiségeket. Szóval elfogadhatónak tűnik az a feltevés, hogy minden személyiség – akár családon belül is – más nevelési technikát igényel. Ami nem kicsi feladat, pláne ha tartani akarjuk magunkat az örök, de napjainkban is nagyon hangsúlyos elvhez, miszerint mindenki egyenlő és ugyanolyan bánásmód illeti meg. Ezzel az írást be is fejezhetném, mert már itt holtpontra jutottunk. Aminek kicsit örülök is, mert ez nagyon jól mutatja a nevelés témakörének lehetetlen helyzetét.

A továbbiakban a – véleményen szerinti – két legnagyobb irányról gondolkodom. Liberális és konzervatív. A két szó jelentése a gyermeknevelés vonatkozásában valószínű amúgy is módosult, de én a saját, eddigi tapasztalataimon alapuló értelmezésem fényében kezelem most ezeket.

A két módszer definiálás is hosszabb és fárasztóbb lenne, mint szeretném, így nagyon leegyszerűsítve megyünk tovább. A liberális nevelés az én értelmezésemben a döntés szabadságát biztosítja a gyermeknek a megszületés pillanatától, minden körülménytől függetlenül. Az intelligens (kénytelen vagyok szűkíteni) konzervatív nevelés pedig a körülmények (életkor, élethelyzet, érettség, stb.) figyelembevételével nyitja meg az utat a szabad akarat előtt.

Meggyőződésem, hogy a gyermekkor (0-20) anélkül is rengeteg konfrontációval és sztreszszel jár, hogy „fölösleges” döntéshelyzetekbe hoznánk gyermekünket. A nagy kérdés persze, hogy ez a helyzet olyan helyzet-e amikor...de hát erről vitatkozni - de csak akár elmélkedni (azért erre buzdítok mindenkit) - képtelenség. A továbbiakban így kénytelenek vagytok az én arányérzékem alapján tovább gondolkodni (ha tovább olvassátok). A nem megfelelően felkínált lehetőségek determinálják a „rossz” döntés meghozását, amiből szükségképpen szülői beavatkozás, így konfliktus lesz. Egy bagatell példa: ha a reggeli során a tányérra a kenyér mellé sajtot, felvágottat, lekvárt, csokit teszünk, és azok elfogyasztásának sorrendjét és mikéntjét a gyermekre bízzuk, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a gyerek – nagy eséllyel a kocsival kezdve – a számára kedves feltéteket megeszi, majd a kenyeret ott hagyja. Ez az ő szempontjából egy tökéletesen jó döntés, hiszen ő ezeket szereti a legjobban, mi mást tenne, mint hogy ezekkel kezdi az étkezést. Ez után jöhet a maradék kenyér letuszkolása – szülői asszisztálással.

A liberális szülő mondhatná azt, hogy nem történt nagy baj, nem kell a kenyeret megenni. Én kívánom mindenkinek, hogy olyan élete legyen, ahol mindig pontosan azt teheti amit szeretne, de a világunk nem ilyen (szerencsére, valószínű már nem lennénk). Legyinthetnők is, mondván ez egy kis – korábban bagatellként – említett eset, de ilyen lépésekkel jutunk el oda, hogy egy 14 éves gyereket arról engednek dönteni, hogy körbehajózhatja-e a földet.

A konzervatív gyermeknevelés számomra azt jelenti, hogy megpróbálva felmérni a gyermek fejlettségi szintjét nyitom meg előtte a lehetőségeket. Ügyelve arra, hogy fejlődjön, egyre komolyabb döntéseket bízva rá. A nagy veszélyt itt abban látom, hogy ha nagyon beleragadunk abba, hogy a gyermekünk helyett döntünk (ez lényegesen leegyszerűsíti az életünket), akkor elképzelhetőnek tartom, hogy idősebb korban gyermekünknél döntésképtelenség léphet fel, indokolatlanul sokat kéri döntéseihez a közreműködésünket. Úgy hiszem, hogy a gyermek agyi fejlődése, személyiségének bonyolódása kikényszeríti, hogy fokozatosan átadjuk neki az életének az irányítását – igény szerinti mentorálással.

Az élet nehéz és kevésbé nehéz döntések sorozata. Attól nem kell aggódnunk, hogy pont a mi gyerekünknek ne jutna elég majd az életére.