Lassan itt a karácsony, indulhat a szokásos hajsza az ajándékokért. Végiggondoljuk, hogy idén kik voltak érdemesek az ajándékozásunkra, kik azok, akiknek érdemes és kik azok, akiknek muszáj ajándékkal kedveskednünk. Habár az ajándékozható használhatatlan tárgyak száma és kombinációja minden évben nő, mégis úgy érezhetjük, hogy évről évre nehezebb dolgunk van, amikor a kedvezményezettnek megfelelő ajándékot keresünk. Ez még akkor is igaz, ha ünnepről ünnepre vetésforgóba vesszük a meglepetéseket kiszemeltjeinknek. Talán készülnek statisztikák, hogy az egész éves ajándékozáshoz képest mit művelünk az ünnepek környékén, de ezeket nem ismerem. El tudjuk képzelni, csak gondoljunk a saját ajándékozási szokásainkra.

De mi is ez az ajándékozás? Mi a célja és a motivációja? Kultúránként eltérő időszakokban és szituációkban illik ajándékot adni. Európában jellemzően az ünnepek alkalmával, utazásból visszatérve, az európai élet mérföldköveinél (házasság, születés, születésnap). De mit fejezünk ki egy „indokolatlan” ajándékozással? Mi az a határ, amikor már valami materiálissal kell kifejeznünk a szeretetünk mennyiségét és minőségét? Jobban értékeli-e az ajándékozott, nagyobb örömet okoz-e neki egy fizikai ajándék? Hogyan néznének ránk egy karácsonyi ünnepség során, amikor bejelentenénk, hogy mindenkinek egy szeretetteljes ölelést hoztunk ajándékba? Ismerjük-e az olyan fajta ajándékokat, ami például egy visszataszító edény elmosogatása, vagy valami más taszító feladat, önkéntes, titkos átvállalása? Amivel az ajándékozott mintegy véletlenül szembesül, úgy hogy talán nem is vagyunk jelen. Aki kapott már ilyen ajándékot, annak most halványan eszébe juthat az az érzés, ami ilyenkor elfogja az embert.

A fentieken morfondírozva óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy az ajándékozást, mint tevékenységet, több fajtára kell bontanunk. Természetesen nagyon leegyszerűsítve. Az ajándékozás, mint tényleges örömszerzés és az ajándékozás, mint a megfelelés az adott kulturális nyomásnak. Ez a két – nem győzöm hangsúlyozni, egyszerűsített – típus mindünknél más, határfelületei nagyok. Nem merném az állítani, hogy a tárgyi ajándék pusztán a kényszer típusú ajándékozásba tartozik, hiszen tudjuk, hogy a gyermekeknek milyen nagy valóságos örömöt lehet okozni fizikai ajándékkal. Azért mert ilyen a kis kialakulatlan természetük és ez egy nagyon jó dolog. Persze a felnőtteknek is lehet tényleges örömet szerezni fizikai ajándékkal, annyi különbséggel, hogy sokkal célzottabban kell egy igényt kielégítenünk. Ilyen esetben pedig nem csupán a valóban boldogságot okozó fizikai ajándék az érzés kiváltó ok, hanem az a tény is, hogy a másik figyel rám annyira, érdeklem annyira, hogy tudja, mi az ami örömet okoz nekem. „Honnan tudtad?”. Lenyűgöz azon ismerőseim buzgalma, akik minden ajándékot elképesztő energia befektetéssel választanak, de meg is van jutalmuk. Ők ugyanis minden alkalommal valódi hálát zsebelnek be. De vajon van-e annyi energia, idő és pénz, hogy mindenkinek, akit meg akarunk ajándékozni, biztosítsuk ezt. Ha nincs, és ezt valószínűbbnek érzem, szükséges-e azoknak ajándékozni, akiknél ez már nem sikerül? Mert ebben az esetben, maga a tevékenység megtörténhet, de az, amiért az egészet csináljuk, nagy eséllyel nem. És ekkor csúsztunk bele az én másik kategóriás ajándékozásomba.

A jobb adni, mint kapni pedig igaz lehet, ha jól csináljuk.