Semmiképpen nem gondolom, hogy egy szülő rossz szülő lenne, vagy a szeretete rosszabb lenne attól, hogy tudatában van annak, hogy a gyermekvállalás milyen – anyagi és egyéb – kötelezettségekkel jár. Sőt nemcsak, hogy tudatában van ennek, hanem döntéseit is befolyásolja. Tehát tudatos, az általa legelfogadhatóbb „veszteségek” mellett tervezi a családját. Ez véleményem szerint nem azért van, mert a fent említett ember gonosz volna. Azért van, mert ez az ember szereti, szerette azt az életét is, ami a gyermekvállalás előtt az övé volt. Másmilyen élet volt ez. Élvezhető, kiszámítható, élhető. A gyermekvállalás nem mindenkinél misszió. Van, aki nem azért vállal gyereket, mert ne tudná elképzelni az életét e nélkül.

Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy véleményem szerint nagyon nagy különbség van a mostani és a régebbi korok motivációja között, gyermekvállalás vonatkozásában. A központosított nyugdíjrendszer előtt a gyermek születése és életben maradása jelentette az öregségi ellátás biztosítását. A család új tagja a mindenkori  életkorának megfelelően vett részt a családi tevékenységekben, ezzel már nagyon korán „kitermelve” a saját ellátását, termelékenysége fokozatosan nőtt egészen a családfenntartásig, beleértve a szüleit is. Ebben a modellben a vállalt gyerekek „hasznosságának” csökkenése nagyon nagy számnál jelentkezik (ha van egyáltalán ilyen szám) annál is inkább, hogy tudjuk, milyen magas volt akkoriban a gyermekhalandóság. A gyermek valóban áldás volt. Ahogy ma is az természetesen, csak más értelemben. Így tehát ha gyermeket vállaltunk, biztosítottuk azt, hogy öreg korunkra lesz aki ellásson bennünket. Ennek ma - kicsit túlozva - az ellenkezőjét tesszük meg akkor, amikor gyermeket vállalunk. Mindez természetesen kizárólag gazdasági szempontból vizsgálva igaz. Az, hogy valaki képes, ilyen értelemben (gazdasági szempont) tekinteni a gyermekvállalásra, az nem azt jelenti, hogy az illetőnek kőből van a szíve, vagy bádogból a lelke, csak képes arra, hogy ennek a leírhatatlan szeretetkapcsolatban ezt a vetületét is átgondolja.

Elhihető számomra az, hogy egy szülő egyszerre élje át a gyermekvállalás örömeit és a gyermekvállalás okozta hiányérzetet, elégedetlenséget és szomorúságot. Hangsúlyozom, az, ami a gyermekvállalással kapcsolatban  az én véleményem szerint szomorúságra ad okot, ami a jelenlegi szerencsétlen tendenciát generálja, az az, hogy két ember többletmunkájának, erőfeszítéseiknek a „jutalma” az, hogy anyagi hátrányba kerül azokkal szemben, akik ezt a plusz tevékenységet nem vállalják. A családok bővülése és a gazdaság fenntarthatóságának szimbiózisa – egy bizonyos határig – szerencsés összefüggés. Hiszen ez az jelenti, hogy senkinek nem kellene lemondani arról, hogy annyiszoros anya és apa legyen, ahányszoros lenni szeretne (nem úgy, mint mondjuk Kínában).

Azt mondom tehát, hogy ha két ember úgy dönt, hogy eljött az idő és jöhetnek a gyerekek, a gyermekvállalás alapos átbeszélése után a fentiekből és a korábbiakban leírtakból adódóan, kihátrálhatnak az elhatározásukból. Kinek lehet felróni, hogy egy fontos döntés előtt mérlegel? Hányan vásárolunk úgy autót, hogy nem tájékozódtunk előtte?

Sokfélék vagyunk, mégannyi szemponttal. Ez az enyém.