Reggelről reggelre, a híreket átolvasva, képtelen nem felötleni a kérdés: a jobboldali értelmiség miért nem fordít, egy emberként hátat a Fidesznek? Mi tartja meg őket egy olyan párt mellett, ami már nem az, ami volt. A Fidesszel együtt változnak a szavazói is? Mintha a Fradi b-közép zöldjei, újpesti ultrává lilulnának. Lehetséges ez? Hogyan? Miért?

A Fidesz, mint ellenzék, valódi közösség volt. Együtt harcoltunk, voltak céljaink, terveink, álmaink. Úgy éreztük mi találtuk fel, hogy a politikát az utcára lehet vinni. Polgári-urbán piknikként hömpölyögtünk az Alkotás úton a TF előtt megtartott nagyrendezvény után. Ismertük egymást, tudtunk egymásról. A Fidesz politikusai valódi emberek voltak, akikkel hétköznapi körülmények között is lehetett találkozni, DajcsTomi még magas volt, vékony, cool és focizott. Fiatalok voltunk és jó volt ehhez a közösséghez tartozni. Értettük egymást.

Az idő múlt, a fiatalokból fiatal felnőttek, pályakezdők, később seniorok, osztályvezetők lettek. Lehetőség szerint összetömörödtek. Miért ne tették volna? Hasonló gondolkodású, egy nyelvet beszélő jó szakemberekkel a munka hatékonyabb, kreatívabb és ami nagyon fontos, élvezetesebb.

A ruganyos és sportos rendszerváltó politikusaink pedig megöregedtek és elhájasodtak, fizikai és lelki értelemben is. Eszük tapasztalt és éber lett.

Hogy akkor, ott a TF előtt már hazudtak nekünk? Most már úgy hiszem igen. De ez a kisebbik baj. Egy fiatal politikai útkeresése sok kudarcra van ítélve, sok csalódást elbír. Ez egy természetes folyamat.

Szóval „felnőttünk”. Ki-ki a maga helyén. A Fidesz olyan irányt vett, melyet sosem feltételeztünk ott a tömegben. Életünk ügyes bajos dolgaiból feltekintve hiába keressük azt a pártot, azokat az embereket, azt a szellemet, amit a Fidesz fogalom a fejünkben lefedett, írmagját sem találjuk.

Emlékeink között kutatva az érzésre még rálelünk, hogy jó volt ide tartozni.

Egy (ma még talán) hagyományosnak mondható életpálya modell harmincon túl enged bennünket vissza a politika világához. Addig annál sokkal fontosabb események kötik le a figyelmünket, nagyon helyesen. Amikor reggelente már mindenki megtalálja a helyét a kijelölt intézményében és nap-nap után kinyílhat az újság, az ember felveszi a magyar politikai élet ritmusát.

Harmincas éveinkben járó, kialakultnak mondható anyagi és családi helyzettel, baráti társasággal rendelkező választópolgárok vagyunk. Legutóbbi érzelmeink és gondolataink a politikával kapcsolatban még a TF előtti nosztalgiából táplálkoznak. Így nyitjuk ki a magyar politikai képregényt.

Nos. Két dolgot tehetünk.

Az egyik, hogy a kezdeti borzadás után, a képregényt visszacsukva, bedobozolva, a padlásra visszatéve, a szép emlékeinket rögzítjük a memóriánkban. A politikát és annak minden magánéleti kapcsolódási pontját igyekszünk tájékozatlanságunkkal súlytalanná tenni. Az szavazatnyi felelősségünkről pedig igyekszünk elhinni, hogy úgy sem lenne elég ahhoz, hogy változást hozzon. És elfogadhatónak tűnik az érvelés, ha számba vesszük azt a sok csalódást és energiát, amit a politikai kijózanodás kívánna. Vannak akik előre menekülnek és minden intézkedésben, kormányzati állásfoglalásban meglátják az üdvözítő utat, akármilyen kapcsolatban is legyen az a valósággal. Egészen addig, ahonnan már nem lehet visszafordulni.

A másik…talán kitaláltátok. A másik az, hogy ki-, és átértékeljük a korábbi eseményeket, gondolatainkat. Új álláspontot alakítunk ki, új világnézetet és általában mindent újrakalibrálunk, ami a politikai hovatartozásunkkal összefüggésbe hozható. És ne legyenek illúzióitok, ez sokkal több dolgot érint, mint remélitek.

Az önreflexió egy nagyon fontos értelmiségi feltétel. A proli tömegen ezt nem kérhetem számon. Ők a történelemben arra vannak kárhoztatva, hogy az aktuális make <myplace> grate again-re igent mondjanak.

Értelmiséginek lenni feladatot is jelent. Ahogy Ben bácsi nagyon bölcsen megjegyzi: „a nagy erő nagy felelősséggel jár”.