Az ember élete korszakokból áll. A korszakokat jelentős események határolhatják el egymástól. Talán egyszerre társadalmi elvárás és valós, tevékenységek mentén kialakuló változás ez. Ezért lehet, hogy olyan általános és ezért hathat olyan furcsán, ha valaki nem az élethelyzetének megfelelőnek mondott korszaki viselkedést mutatja. Mondhatni határozott elképzelésünk van, hogy hogy viselkedik egy egyetemista, egy harmincas szingli egy családapa, vagy egy nyugdíjas. Most röviden a szülői szerepről, az önmagát ellátni képtelen gyermekes korszakról szeretnék tovább gondolkodni.

Szokták mondani, hogy az ember megkomolyodik, amikor gyermeke születik. Felelősségteljesebb lesz. Ez logikus, hiszen a gyermek miatt ez a tulajdonság fejlődhet, megszülethet bennünk, ha gondoskodnunk kell valakiről. A felelősség érzés, vagy tulajdonság fejlesztése céljából gyakran ajándékoznak háziállatot.

„A szülőképes kor legtermékenyebb időszaka egyre nyilvánvalóbban tolódik át a 20-as évek első feléről a 30-as évek elejére. 2009-ben a szülő nők átlagos életkora 29,5 év volt, az anyák első gyermekeiket pedig közel 28 (27,9) évesen vállalták. Ez utóbbi életkor 5 évvel magasabb az 1990. évinél, és mintegy 6 évvel haladja meg az 1970-es években jellemző 21–22 évet.” /Gyermekvállalás és gyermeknevelés KSH 2011 április/

Hogy a fenti folyamatot, személyiségfejlődésünk követte-e, nem tudom. Ahogy azt sem, hogy korábban volt korai, vagy most késői a gyermekvállalás, mindkét állítás tudnám számomra elfogadható érvekkel alátámasztani.

Ekkor vagy akkor, de valamikor megszületik a gyermek. Aki ezen már túl van, az tapasztalta, aki nem annak az én megítélésemre kell hagyatkoznia, amikor azt írom, hogy ilyenkor sok-sok munka és egyéb kimerítő körülmény lép fel, hogy úgy mondjam. Természetesen nagyon eltérő, ki hogy éli át ezt az időszakot, ez egyaránt függ szülőtől és gyerektől. Talán leírható, mint tényt, hogy a mindennapjainkban bekövetkező változás drasztikus. Többet semmi esetre sem alszunk mint eddig, inkább kevesebbet, tevékenységeink és kötelezettségeink fókuszába többnyire – a munkánkon túl – a gyermekkel kapcsolatos teendők kerülnek. A környezetünk ebből jellemzően azt érzékelheti, hogy fáradtabbak vagyunk, nem sziporkázunk úgy, mint szoktunk, társas programjainkon pedig a részvétel, részint a kimerültség, részint a szülői tevékenységek folyományaként egyre hézagosabb. Női oldalról a történet még intenzívebb, ott ugyanis, ha sikerül szoptatunk (ami nagy öröm!), akkor egyszerűen eltűnünk a radarról, alsó hangon fél évre.

Kívülről láthatjuk úgy az új szülőt, mint aki lenyugodott, megkomolyodott, megérett. Nem szaladgál el hazulról, nem zsizseg, megtalálta a helyét, megfontolt (mert minden program elképesztő menedzselést igényel a korábbi spontán szerveződéshez képest) és felelősségteljes. Íme az új korszak!

Lévén, hogy a leírtakat magam is átéltem, úgy hiszem, hogy az első félévben nehéz a korszakváltás előtti magunkat a felszín fölött tartani, olyannyira, hogy nem is tudom elképzelni, hogy ez kivitelezhető, ha az ember részese akar lenni a változásoknak. Azonos helyzetben lévő barátaink szavajárása szerint ezt az időszakot csak „túl kell élni”. Ezzel nem lenne baj, alakulhat úgy az életünk, hogy egy projektnek egy átmeneti időszakra teljesen és kizárólagosan szüksége van ránk.

A gyerekes korszak, kisgyerekes alkorszaka egyszer véget ér. Hónapokat éltünk egy máspólusú életben, amihez bizonyos mértékig hozzászoktunk, adott részeit hovatovább megszerettük. Fokozatosan azonban lehetőség nyílik a korábbi életünk rekonstrukciójára, elfogadható módosításokkal. Nem valószínű, hogy ismeretlen helyen fogunk ébredni, ismeretlen időben, elmosódott emlékfoszlányokkal (ha ezt korábban szerettük is csinálni), de visszatérhetünk a falkába portyázni. Mert megváltozik-e annyira az ember a tárgyalt helyzetben, hogy a korábbi életét hátrahagyja? Ez azt jelenthetné, hogy a gyermek megszületése előtti időszak egy pótcselekvésekkel múlatott élet. Én nem hiszem, hogy ez így lenne. Amiért korábbi életünk eseményeit szerettük, amiért én, én voltam, az nem tűnik el nyomtalan. Az én mellet megszületik mi, egy semmihez nem hasonlítható vágyból, ami a gyermektelen tevékenységeinket elkerülhetetlenül felülvizsgálja, újrasúlyozza.

Ahhoz, hogy teljes, példaként értelmezhető szülők legyünk, ahhoz kell, hogy teljes életet éljünk, hogy hobbinkkal, fontosnak vélt dolgainkkal foglalkozhassunk egyedül, vagy más, általunk választott emberekkel.

Kollégám – egy focibajnokság részvétel kapcsán – említette, hogy a kislánya megkérdezte tőle, hogy milyen jobb elfoglaltsága lenne neki, mint vele lenni? Ezen sokat gondolkodtam. A kérdés nagyon is jogos és logikus egy gyermektől. Elsőre meghatva mondhatnánk, hogy nincs jobb programunk. És nem is hazudnánk. Gondolkodhatunk másként is. Az eltöltött idő „jóságát” mérni legalábbis nehéz, ha egyáltalán lehetséges. Még akkor is így van ez, ha világunknak határozott elképzelései vannak arról, hogy milyen a jó és a rossz időtöltés. Mindenki abban találhatja meg a jó időtöltését, amiben jól érzi magát, amiben feltöltődik. Ez természetesen lehet a gyermekünkkel töltött idő is. Ne érezzük rosszul magunkat azonban, ha valami másra is vágyunk. Csodálatos, hogy olyan sok mindent csinálhatunk, ha igényünk van rá. Válaszolhatunk tehát úgy is erre a kérdésre, hogy nem jobb, hanem más dolgunk van, amikor elmegyünk egy focimeccsre ahelyett, hogy otthon maradnánk.

Az én és a mi ügyes egyensúlyával lehetőségünk van az igényeink legnagyobb fokú kielégítésére. Mi többet kívánhatnánk?