Magyarország napjainkban a világ talán egyik legbiztonságosabb országa. Kicsi az esélye annak, hogy terrorcselekmény áldozatai leszünk. Kicsi az esély, hogy felrobbanunk, elgázolnak, savval leöntenek vagy késsel leszúrnak. Ez nagy öröm.

Talán éppen ezért (vagy nem) kell egy másik dimenziójú terrort elszenvednünk, mindennap.

Azt a nevet találtam rá, hogy értékterror.

Megpróbálom kifejteni, hogy mit értek ez alatt.

Magyarország olyan szerencsés helyzetben van, hogy úgy érzékelhetjük, hogy vezetői, a valódi értékek tökéletes és teljes ismeretében vannak. Ezt a tudást pedig, a jogalkotás során, mint jogalkotásra okot adó indok is, kamatoztatják. Ilyen értékek például:

A családdal töltött idő

Ennek az értéknek a széleskörű elérhetőségére hozták létre a “szabad vasárnapot”. Az értékből és annak törvényben garantált elérhetőségéből következik, hogy aki egyéb tevékenység végezne, az nem képviselhetne olyan magas jegyzett értéket, mint amit a kormány definiál. Következik ebből az is, hogy aki nem rendelkezik családdal, nem családban él, élethelyzeténél fogva képtelen a kormánynak elégségesen értékes tevékenységet végezni, életet élni.

A munkavállalók piaci érdekeinek valódi védelme, megfelelő szabályozással nyilvánvalóan megoldható.

A keresztény kultúrkörbe ágyazott magyar ünnepek megélése

Aki nem a keresztényi hagyományok szerinti, talán éppen azokkal ellentétes pólusú életet él, döntésénél fogva képtelen a kormánynak elégségesen értékes tevékenységet végezni, életet élni.

A gyermekek védelme

A kormány úgy gondolja, hogy meg kell védeni a gyermekeket attól, hogy a szüleik jelenlétében legyenek akkor, mikor azok dohánytermékeket vásárolnak. Aki úgy gondolja, hogy a gyermeke fejlődésével semmilyen összefüggésben nincs az, hogy dohánytermék vásárlásnál gyermeke is a Nemzeti Dohánybolt területén tartózkodik, döntésénél fogva képtelen a kormánynak elégségesen értékes tevékenységet végezni, életet éln.

A nyugalom megóvása

Ennek az értéknek a széleskörű elérésére hozták létre azt a szabályozást, mely megtiltja a közterületen történő alkohol fogyasztást. Tehát nem az alkoholfogyasztásból esetlegesen következő garázdaságot tiltja a kormány, hanem egy olyan tevékenységet, amely kulturált, felnőtt módon végezve semmilyen olyan környezetterhelő körülménnyel nem jár, ami indokolna egy ilyen szabályozást. Amennyiben valaki úgy gondolja, hogy a rakpart egyik padján, baráttal, szerelemmel vagy önmagával és egy üveg borral költené el az életének ezt a pillanatát, az veszélyes területre téved és döntésénél fogva képtelen a kormánynak elégségesen értékes tevékenységet végezni, életet élni.

Megjegyzés: Ezek többnyire önkormányzati rendeletek és nem a Fidesz kormány alatt születtek.

A szülők tisztelete

Ennek az értéknek a széleskörű elérésére hozták létre azt a szabályozást, mely – peres úton kikényszerítve – lehetőséget ad arra, hogy a gyermeket, akarata ellenére, szülei eltartására kötelezzék. Milyen oka lehet egy gyermeknek, hogy szüleit ne segítse? Nyilvánvalóan nyomós. Amennyiben egy magyar állampolgár úgy véli, hogy szülei nem érdemesek arra, hogy anyagi vagy egyéb más segítséget kapjanak tőle, akkor döntésénél fogva képtelen a kormánynak elégségesen értékes tevékenységet végezni, életet élni

A kollektív emlékezet

Ennek az értéknek széleskörű elérésére hozták létre azt a szabályozást, mely lehetőséget ad arra, hogy büntethetővé váljék az a személy, aki a például a holokausztot tagadja. A történelemben már oly sok mindent megkérdőjeleztek és oly sok hazugságra még ma sem derült fény. Ha egy személy úgy gondolja, hogy holokuszt nem létezett és ennek az elképzelésének nagy plénum előtt hangot ad, akkor akkor döntésénél fogva képtelen a kormánynak elégségesen értékes tevékenységet végezni, életet élni.

Megjegyzés: A holokauszt az emberiség történelmének egyik legszomorúbb és legméltatlanabb epizódja.

Magyarország felemelkedésének módjai

Ennek az értéknek a széleskörű elérésére (még) nem született szabályozás. Röviden, ha a Magyarország felemelésének, fejlődésének módszereiről  valamely állampolgár másként vélekedik, mint a kormány akkor az az ember hazaáruló, álomgyilkos, szabotőr. Ha ennek hangot ad, provokátor is.

Fenti csak néhány példa arra, amikor a kormány atyai gondoskodásával megóv bennünket attól, hogy felnőttként döntést hozzunk arról, hogy milyen életet szeretnénk élni.

Abban talán egyetérthetünk, hogy az érték, mint fogalom is rendkívül érzékeny. Ha csak arra gondolunk, hogy mennyire másként ítéli meg például a pénz értékét egy milliárdos üzletember és egy pap. Alapvető különbség lehet abban, amit értéknek gondolunk. Igaz ez akkor is, ha európaiak, kárpátmedenceiek vagy falubeliek között vizsgáljuk.  Szokás mondani, hogy valami annyit ér, amennyit a piac ad érte. És az sem véletlen, hogy az érték kifejezést materiális és immateriális dolgok vonatkozásában egyaránt használjuk. Értékrendje van a kommunistáknak épp úgy, mint a annak idején volt a náciknak (hogy két ismertebb szélsőséget említsek). A közös bennük például az, hogy erőszakkal és/vagy manipulációval ezeket az értékeket mindenki másra rákényszerítették

Szomorú tendencia a magyar történelemben, hogy a rendszerek, a hatalom mindenkori birtokosai nagyon hasonló módszerrel fognak neki Magyarország felemelésének. A magántulajdon elvétele, a saját értékrend szerinti visszaosztása vagy saját értékek mentén történő működtetése. Egyértelmű állásfoglalás az új értékekről melyeknek mentén meghatározható az egyén értékpalettája, az abból fakadó elvárt tevékenységeinek köre, mindennapjai.

Így lehetnek a tegnapi Lenin fiúkból - ha fel nem kötik őket - a holnap nyilasai. Az evolúció dogmája, az marad fenn, aki a legjobban tud alkalmazkodni.

Lehetséges volna-e szakítani ezzel a felfogással? Lehetséges-e olyan, minimális számú, alapvető értékekben megállapodni, mint az élet védelme, a magántulajdon védelme, a szabad vélemény és véleménynyilvánítás védelme. Ezekből pedig létrehozható-e olyan rendszer, amely az egyént csak a tényleges gyökérértékek sérelme esetén vonja felelősségre. Nem működne-e jól egy olyan társadalom, ahol az egyén saját hatáskörben dönthet arról, hogy mikor dolgozik, mikor vásárol, jár-e templomba, tanul-e hittant, politikai hovatartozását vállalja-e, borozik-e a Gellérthegyen. Saját hatáskörben dönt arról, hogy számára mi hordoz értéket. Felnőttként döntéseket hoz és vállalja annak következményeit. Nem szükséges, hogy egy kormány megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz. Egy kormány lehet elkötelezett értékek mellett, de nem értékek ellen. És nem, ez a kettő nem ugyanazt jelenti és nem következik egymásból. 

A renitens, kormány által képviselt értékekkel szemben álló állampolgárok nem bűnözők. Nem rossz emberek. Nem ellenségek. Adóznak, gyereket nevelnek, hozzájárulnak Magyarország működéséhez. Ez akkor is így van, ha  a kormány ennek az ellenkezőjét kívánja velünk elhitetni.

Reggelről reggelre, a híreket átolvasva, képtelen nem felötleni a kérdés: a jobboldali értelmiség miért nem fordít, egy emberként hátat a Fidesznek? Mi tartja meg őket egy olyan párt mellett, ami már nem az, ami volt. A Fidesszel együtt változnak a szavazói is? Mintha a Fradi b-közép zöldjei, újpesti ultrává lilulnának. Lehetséges ez? Hogyan? Miért?

A Fidesz, mint ellenzék, valódi közösség volt. Együtt harcoltunk, voltak céljaink, terveink, álmaink. Úgy éreztük mi találtuk fel, hogy a politikát az utcára lehet vinni. Polgári-urbán piknikként hömpölyögtünk az Alkotás úton a TF előtt megtartott nagyrendezvény után. Ismertük egymást, tudtunk egymásról. A Fidesz politikusai valódi emberek voltak, akikkel hétköznapi körülmények között is lehetett találkozni, DajcsTomi még magas volt, vékony, cool és focizott. Fiatalok voltunk és jó volt ehhez a közösséghez tartozni. Értettük egymást.

Az idő múlt, a fiatalokból fiatal felnőttek, pályakezdők, később seniorok, osztályvezetők lettek. Lehetőség szerint összetömörödtek. Miért ne tették volna? Hasonló gondolkodású, egy nyelvet beszélő jó szakemberekkel a munka hatékonyabb, kreatívabb és ami nagyon fontos, élvezetesebb.

A ruganyos és sportos rendszerváltó politikusaink pedig megöregedtek és elhájasodtak, fizikai és lelki értelemben is. Eszük tapasztalt és éber lett.

Hogy akkor, ott a TF előtt már hazudtak nekünk? Most már úgy hiszem igen. De ez a kisebbik baj. Egy fiatal politikai útkeresése sok kudarcra van ítélve, sok csalódást elbír. Ez egy természetes folyamat.

Szóval „felnőttünk”. Ki-ki a maga helyén. A Fidesz olyan irányt vett, melyet sosem feltételeztünk ott a tömegben. Életünk ügyes bajos dolgaiból feltekintve hiába keressük azt a pártot, azokat az embereket, azt a szellemet, amit a Fidesz fogalom a fejünkben lefedett, írmagját sem találjuk.

Emlékeink között kutatva az érzésre még rálelünk, hogy jó volt ide tartozni.

Egy (ma még talán) hagyományosnak mondható életpálya modell harmincon túl enged bennünket vissza a politika világához. Addig annál sokkal fontosabb események kötik le a figyelmünket, nagyon helyesen. Amikor reggelente már mindenki megtalálja a helyét a kijelölt intézményében és nap-nap után kinyílhat az újság, az ember felveszi a magyar politikai élet ritmusát.

Harmincas éveinkben járó, kialakultnak mondható anyagi és családi helyzettel, baráti társasággal rendelkező választópolgárok vagyunk. Legutóbbi érzelmeink és gondolataink a politikával kapcsolatban még a TF előtti nosztalgiából táplálkoznak. Így nyitjuk ki a magyar politikai képregényt.

Nos. Két dolgot tehetünk.

Az egyik, hogy a kezdeti borzadás után, a képregényt visszacsukva, bedobozolva, a padlásra visszatéve, a szép emlékeinket rögzítjük a memóriánkban. A politikát és annak minden magánéleti kapcsolódási pontját igyekszünk tájékozatlanságunkkal súlytalanná tenni. Az szavazatnyi felelősségünkről pedig igyekszünk elhinni, hogy úgy sem lenne elég ahhoz, hogy változást hozzon. És elfogadhatónak tűnik az érvelés, ha számba vesszük azt a sok csalódást és energiát, amit a politikai kijózanodás kívánna. Vannak akik előre menekülnek és minden intézkedésben, kormányzati állásfoglalásban meglátják az üdvözítő utat, akármilyen kapcsolatban is legyen az a valósággal. Egészen addig, ahonnan már nem lehet visszafordulni.

A másik…talán kitaláltátok. A másik az, hogy ki-, és átértékeljük a korábbi eseményeket, gondolatainkat. Új álláspontot alakítunk ki, új világnézetet és általában mindent újrakalibrálunk, ami a politikai hovatartozásunkkal összefüggésbe hozható. És ne legyenek illúzióitok, ez sokkal több dolgot érint, mint remélitek.

Az önreflexió egy nagyon fontos értelmiségi feltétel. A proli tömegen ezt nem kérhetem számon. Ők a történelemben arra vannak kárhoztatva, hogy az aktuális make <myplace> grate again-re igent mondjanak.

Értelmiséginek lenni feladatot is jelent. Ahogy Ben bácsi nagyon bölcsen megjegyzi: „a nagy erő nagy felelősséggel jár”.

Ernőm!

Olyan furcsa és sokszor érthetetlen dolgok történnek itthon. Olyan érzésem van, mintha valamit, mit mindenki más igen, én nem tudok. Habár kérdéseimre választ nem kapok senkitől. A tények melyek általában ismerhetők, semmilyen ésszerű reakciót nem váltanak ki az emberekből. Egymást múlják felül az elképzelhetetlenebbnél elképzelhetetlenebb ötletek, mikből észrevétlen idő alatt határozatok, törvények, rendeletek lesznek. És az emberek már nem is legyintenek. Már nem dünnyögnek. Szemüket mereven a jövőre szegezve, mintha tudnának valamit, haladnak amerre kell. Arra amerre Ő mutat.

Mindenki nagy biztonságban van Ernő! Kétszer, háromszor is eszünk már húst hetente! A szomszéd Edit fiának, aki rendőr, megint emelték a fizetését, tudtak venni egy fiatalabb autót…Ernő, ha láttad volna milyen boldogok voltak! Már hónapok teltek el, de még mindig hetente teljes nagytakarításon esik át az autó! A számlákkal már nem sakkozunk. Könnyebb az élet Ernő! Harctéren érzi magát olykor az ember, mert folyvást azt hallani, hogy éppen honnan támadják a szegény magyart. Mintha az egész világnak a bögyében lennénk…hát mit tettünk mi Ernő? Hogy ez a Brüsszel, meg ez a Soros is a nyakunkon tapos? Látod, én ezt sem tudom. Pedig akarnám! De ez valahogy sosem jön szóba. Amikor István az elemi ötödikben naponta froclizott…azt értettem legalább.

A lépcsőházban már kerülöm a szomszédokat. Egyre nehezebben találok szót velük. Mintha megannyi kis köztévé Tihanyi ekhója lépcsőzne velem. A napokban a szomszéd fia, a rendőr, akiről már írtam, még rám is mordult, hogy mit akadékoskodom folyton. Ne komplikáljak és ne izgassam a furcsa kérdéseimmel a ház lakóit. Pedig Ernő, nem olyan furcsa kérdések ezek. Lehet, hogy az a baj, hogy kérdések? A kérdéseket ma nem szeretik idehaza. Tudod az olyan, mintha nem közéjük tartoznál. Mindegy, hogy mit kérdezel. Aki velük van, az nem kérdezősködik.

Az házunkat nagyon szépen megcsinálták Ernő! Szebb mint mikor átadták! Világoskék lett, olyan kék mint az az elnyűtt csehszlovák orkánkabátod. Van egy nagy táblánk is, hogy kire gondoljunk hálával a felújításért. A fűtésszámla nem lett lényegesen alacsonyabb, de olyan takaros lett kívülről is az épület, Ernő! Egészen büszke már az ember, ahogy meglátja messziről.

Eléldegélünk Ernő. Kényelmesebben vagyunk napról napra és ez megnyugtat. Sokat olvasok, egyre kevesebbet nézem a televíziót. Magányosabb vagyok. De mit vár egy kérdezősködő öregasszony, nem igaz? Tudod Ernő…nem is tudom hibáztatni őket. Talán nem olyan nagy ár, ha a miértjeidet egy kényelmesebb életért elcseréled.

Remélem, jól vagytok! Küldj majd fotót a gyerekekről!

Ölel,

Terka

Nem tudom.

[Az elején szeretném tisztázni, hogy álláspontom szerint, aki szerint az életnek nincs különösebb értelme, az nem automatikus depressziós, kedélybeteg. Az én véleményem szerint logikus gondolkodás útján is lehet arra a következtetésre jutni, hogy az életnek nincs konkrét értelme. Lehet arra egy lehetőségként tekinteni, amiben az ember, amennyire sikerül megvalósítania, a számára legszórakoztatóbb tevékenységeket végzi.]

És mert nem tudom, nem lehetek biztos benne, hogy valóban van (ti. értelme az életnek). Amit tudok, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt érzi, konkrétabban én azt érzem, hogy megéri. Ez a pillanat nálam sűrítve: sirályként repülők a naplementében a tenger felett, inkább siklom, egy ideális széllökésen, közben szól egy szép Céline Dion szám. Ebből sok minden levezethető.

A mérleg „megéri” serpenyőjében például még olyan dolgok lehetnek (eszembejutási sorrendben) mint a szex, zene (ritkán és csak pillanatokra), illatok (szintén zenész), ivászat a cimborákkal, bámulni az elsuhanó tájat, emlékezni valamire korábbról, ami megmagyarázhatatlan oknál fogva jobb volt mint ami most van. A „nem megéri” serpenyőben pedig ott a „verkli”.

Az életem értelmére vonatkozóan, választhatnék valamit a kínálatból, egy sablont és meg is tenném, ha tudnék benne hinni. Tényleg. Világbéke, környezetvédelem, szegénység és az éhezés felszámolása, gazdagság, Isten, gyerek. Mindig csodáltam, irigyeltem és megvetettem egyszerre azokat az embereket, akik választható életcélokat használni tudják. Életüket aköré szervezni, abban hinni és egy életen keresztül ahhoz igazodni. Láttam többször, hogy ez működik (és még többször, hogy nem). De még így sem hiszem, hogy ezek az élet értelmek valóban léteznének. Olyan értelemben persze léteznek, hogy az ember létrehozta azokat. De ha nem hozta volna létre, hiányoznának-e, működne-e a világ nélkülük?

A boldogság pénzen nem megvehető népmesét valószínű mind hallottuk már, ami kis korrekcióval számomra elfogadható. A gazdagság önmagában nem jelentheti azt, hogy az ember megtalálja az élete értelmét. Sőt. Gazdaként egyre több mindent kaphatunk meg, amitől egy kicsit átmenetileg jobb, aztán amikor elunjuk, ismét olyan értelmetlennek tűnik. Kütyüről kütyüre. Fájdalmas eszmélés, mikor rá kell jönnünk, hogy a legújabb X-box birtokában sem leszünk boldog emberek (azért sok pénzel sokkal szórakoztatóbb lehet az életünk, de ez más kérdés).

Ha sikerül felszámolnunk a szegénységet a földön? Utána mit csináljunk? Akkor már megint mi az értelme annak, hogy vagyunk? Gyerekvállalás, hasonló. Minden átmeneti, még ha ki is tart életünk végéig. A létezésünk értemének valami egyetemes, állandó értéknek kellene lennie, valami olyannak, ami élethelyzettől, nemtől és társadalmi hovatartozástól teljesen független. Ha az ember létezésének értelmét, minden formájában az ember definiálta, lehet-e az valóságos?

Ezek a gondolatok egy senki szájából erőtlennek tűnhetnek. Sokan mondják, hogy mi nincs értelme a mi lett volna ha kezdetű mondatoknak. De a személyes létezésünk például elég jól szondázható vele. Mi lenne ha nem léteznék? Megmondom. Semmi. A párodnak lenne más párja, a munkahelyeden a munkádat elvégezné valaki más, a verseket, amiket írsz, megírná más. Nem úgy mint te, de ez az univerzum szempontjából ez lényegtelen. Ahogy az is, hogy Hitler vagy Sztálin létezése nélkül hogy alakult volna az emberiség történelme. Máshogy mint most. Jobb vagy rosszabb lett volna? Nem tudjuk (habár tudni véljük).

Szóval ahhoz képest, hogy a létezésünknek nincs értelme, szép kis kolóniát hoztunk össze. Ennek a rendszernek pedig a fennmaradáshoz célok kellenek, olyan célok, amik értelmet és keretet adnak a mindennapoknak.  

A cím hatásvadász tudom, az írás nem kínál megoldást. Bár tudna!

Az írás – mire így a vége felé döbbenek rá – inkább azért született, hogy megnyugtasson. Az életet anélkül is végig lehet élni, boldogságban!, hogy tudjuk, annak nincs különösebb célja, nincs feladata, missziója. Az élet lehetőség! Az életben megszámlálhatatlan fantasztikus dolog van, az ingyenestől a nagyon drágáig és azok fantasztikuma tényleg nem a megfizethetőségüktől függ (ez egy külön jó dolog!). Az élet remek szórakozás lehet! Ne csüggedjünk csak mert nincs értelme. Ne engedjük, hogy ez a gondolat maga alá gyűrjön. Ellenkezőleg! Szabadítson fel a gondolat, hogy nem véthetünk olyan nagy hibát, nem ronthatjuk el az életünket, mert nincs meghatározott cél, amit el kell érni.

Innen nézve ez nem is olyan borzalmas dolog (ti. hogy az életnek nincs értelme [többször már nem írom le]).

A gyermeknevelés éppoly bosszantóan érthetetlen mint a világ. És éppen olyan lendülettel próbáljuk magyarázni azt, amit nem értünk. Na most akkor én is…

A nevelést talán úgy definiálnám, hogy az a módszertan, amin keresztül elérjük azt, hogy gyermekünk olyan legyen, amilyennek szeretnénk, amiről azt hisszük jó neki, vagy a világnak, vagy nekünk, vagy ezek tetszőleges kombinációja. Örülnénk, ha gyermekünk egyszerre lenne sikeres, mégsem törtető (ezt utóbbi manapság nem olyan pejoratív, következésképpen nem is olyan fontos cél, túl szoros kapcsolatban van ugyanis a sikerességgel), jól nevelt mégis egyéniség, alfa, mégis elviselhető. Szóval vannak elvárásaink magunkkal, nevelésünkkel kapcsolatban.

Elöljáróban annyit muszáj bevallanom, hogy a lesújtó véleménnyel vagyok a módszertani nevelés jelentőségével illetve hatékonyságával kapcsolatban. Pontosítva: az én véleményem, hogy a gyermekünk nem attól lesz olyan, vagy nem olyan, mint amit szeretnénk, mert jó módszert használunk, hanem attól, hogy mi magunk olyanok vagyunk, amit jónak gondolunk. Röviden és demagógan: jó embert, jó ember tud jóvá nevelni. Amiből sajnos az következik, hogy a gyermeknevelés azzal kezdődik, hogy megpróbálunk jó emberek lenni. De most nem erről lesz szó.

Módszer van bőven. Ki tudatosan, ki ösztönösen. Borzalmas nehéz megjósolni – amennyiben elfogadjuk azt a tényt, hogy személyiségünket a genetikánk is meghatározza – hogy adott (nevelési)irányzat, adott személyiséggel párosítva milyen következményekkel jár. Logikusnak tűnik a gondolat, hogy az optimális nevelési módszert gyermekünk biológiai természetéhez igazítsuk. Ha értenék hozzá, jobban belemennék, de nem értek. (A kérdés, ha felmerül most benned, hogy akkor miért írogat ez a gyerek itt mindenfélét, jogos. De ezt most hagyjuk). Felületes érzékeltetésként említhetném az introvertált illetve az extrovertált személyiségeket. Szóval elfogadhatónak tűnik az a feltevés, hogy minden személyiség – akár családon belül is – más nevelési technikát igényel. Ami nem kicsi feladat, pláne ha tartani akarjuk magunkat az örök, de napjainkban is nagyon hangsúlyos elvhez, miszerint mindenki egyenlő és ugyanolyan bánásmód illeti meg. Ezzel az írást be is fejezhetném, mert már itt holtpontra jutottunk. Aminek kicsit örülök is, mert ez nagyon jól mutatja a nevelés témakörének lehetetlen helyzetét.

A továbbiakban a – véleményen szerinti – két legnagyobb irányról gondolkodom. Liberális és konzervatív. A két szó jelentése a gyermeknevelés vonatkozásában valószínű amúgy is módosult, de én a saját, eddigi tapasztalataimon alapuló értelmezésem fényében kezelem most ezeket.

A két módszer definiálás is hosszabb és fárasztóbb lenne, mint szeretném, így nagyon leegyszerűsítve megyünk tovább. A liberális nevelés az én értelmezésemben a döntés szabadságát biztosítja a gyermeknek a megszületés pillanatától, minden körülménytől függetlenül. Az intelligens (kénytelen vagyok szűkíteni) konzervatív nevelés pedig a körülmények (életkor, élethelyzet, érettség, stb.) figyelembevételével nyitja meg az utat a szabad akarat előtt.

Meggyőződésem, hogy a gyermekkor (0-20) anélkül is rengeteg konfrontációval és sztreszszel jár, hogy „fölösleges” döntéshelyzetekbe hoznánk gyermekünket. A nagy kérdés persze, hogy ez a helyzet olyan helyzet-e amikor...de hát erről vitatkozni - de csak akár elmélkedni (azért erre buzdítok mindenkit) - képtelenség. A továbbiakban így kénytelenek vagytok az én arányérzékem alapján tovább gondolkodni (ha tovább olvassátok). A nem megfelelően felkínált lehetőségek determinálják a „rossz” döntés meghozását, amiből szükségképpen szülői beavatkozás, így konfliktus lesz. Egy bagatell példa: ha a reggeli során a tányérra a kenyér mellé sajtot, felvágottat, lekvárt, csokit teszünk, és azok elfogyasztásának sorrendjét és mikéntjét a gyermekre bízzuk, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a gyerek – nagy eséllyel a kocsival kezdve – a számára kedves feltéteket megeszi, majd a kenyeret ott hagyja. Ez az ő szempontjából egy tökéletesen jó döntés, hiszen ő ezeket szereti a legjobban, mi mást tenne, mint hogy ezekkel kezdi az étkezést. Ez után jöhet a maradék kenyér letuszkolása – szülői asszisztálással.

A liberális szülő mondhatná azt, hogy nem történt nagy baj, nem kell a kenyeret megenni. Én kívánom mindenkinek, hogy olyan élete legyen, ahol mindig pontosan azt teheti amit szeretne, de a világunk nem ilyen (szerencsére, valószínű már nem lennénk). Legyinthetnők is, mondván ez egy kis – korábban bagatellként – említett eset, de ilyen lépésekkel jutunk el oda, hogy egy 14 éves gyereket arról engednek dönteni, hogy körbehajózhatja-e a földet.

A konzervatív gyermeknevelés számomra azt jelenti, hogy megpróbálva felmérni a gyermek fejlettségi szintjét nyitom meg előtte a lehetőségeket. Ügyelve arra, hogy fejlődjön, egyre komolyabb döntéseket bízva rá. A nagy veszélyt itt abban látom, hogy ha nagyon beleragadunk abba, hogy a gyermekünk helyett döntünk (ez lényegesen leegyszerűsíti az életünket), akkor elképzelhetőnek tartom, hogy idősebb korban gyermekünknél döntésképtelenség léphet fel, indokolatlanul sokat kéri döntéseihez a közreműködésünket. Úgy hiszem, hogy a gyermek agyi fejlődése, személyiségének bonyolódása kikényszeríti, hogy fokozatosan átadjuk neki az életének az irányítását – igény szerinti mentorálással.

Az élet nehéz és kevésbé nehéz döntések sorozata. Attól nem kell aggódnunk, hogy pont a mi gyerekünknek ne jutna elég majd az életére.

Az ember élete korszakokból áll. A korszakokat jelentős események határolhatják el egymástól. Talán egyszerre társadalmi elvárás és valós, tevékenységek mentén kialakuló változás ez. Ezért lehet, hogy olyan általános és ezért hathat olyan furcsán, ha valaki nem az élethelyzetének megfelelőnek mondott korszaki viselkedést mutatja. Mondhatni határozott elképzelésünk van, hogy hogy viselkedik egy egyetemista, egy harmincas szingli egy családapa, vagy egy nyugdíjas. Most röviden a szülői szerepről, az önmagát ellátni képtelen gyermekes korszakról szeretnék tovább gondolkodni.

Szokták mondani, hogy az ember megkomolyodik, amikor gyermeke születik. Felelősségteljesebb lesz. Ez logikus, hiszen a gyermek miatt ez a tulajdonság fejlődhet, megszülethet bennünk, ha gondoskodnunk kell valakiről. A felelősség érzés, vagy tulajdonság fejlesztése céljából gyakran ajándékoznak háziállatot.

„A szülőképes kor legtermékenyebb időszaka egyre nyilvánvalóbban tolódik át a 20-as évek első feléről a 30-as évek elejére. 2009-ben a szülő nők átlagos életkora 29,5 év volt, az anyák első gyermekeiket pedig közel 28 (27,9) évesen vállalták. Ez utóbbi életkor 5 évvel magasabb az 1990. évinél, és mintegy 6 évvel haladja meg az 1970-es években jellemző 21–22 évet.” /Gyermekvállalás és gyermeknevelés KSH 2011 április/

Hogy a fenti folyamatot, személyiségfejlődésünk követte-e, nem tudom. Ahogy azt sem, hogy korábban volt korai, vagy most késői a gyermekvállalás, mindkét állítás tudnám számomra elfogadható érvekkel alátámasztani.

Ekkor vagy akkor, de valamikor megszületik a gyermek. Aki ezen már túl van, az tapasztalta, aki nem annak az én megítélésemre kell hagyatkoznia, amikor azt írom, hogy ilyenkor sok-sok munka és egyéb kimerítő körülmény lép fel, hogy úgy mondjam. Természetesen nagyon eltérő, ki hogy éli át ezt az időszakot, ez egyaránt függ szülőtől és gyerektől. Talán leírható, mint tényt, hogy a mindennapjainkban bekövetkező változás drasztikus. Többet semmi esetre sem alszunk mint eddig, inkább kevesebbet, tevékenységeink és kötelezettségeink fókuszába többnyire – a munkánkon túl – a gyermekkel kapcsolatos teendők kerülnek. A környezetünk ebből jellemzően azt érzékelheti, hogy fáradtabbak vagyunk, nem sziporkázunk úgy, mint szoktunk, társas programjainkon pedig a részvétel, részint a kimerültség, részint a szülői tevékenységek folyományaként egyre hézagosabb. Női oldalról a történet még intenzívebb, ott ugyanis, ha sikerül szoptatunk (ami nagy öröm!), akkor egyszerűen eltűnünk a radarról, alsó hangon fél évre.

Kívülről láthatjuk úgy az új szülőt, mint aki lenyugodott, megkomolyodott, megérett. Nem szaladgál el hazulról, nem zsizseg, megtalálta a helyét, megfontolt (mert minden program elképesztő menedzselést igényel a korábbi spontán szerveződéshez képest) és felelősségteljes. Íme az új korszak!

Lévén, hogy a leírtakat magam is átéltem, úgy hiszem, hogy az első félévben nehéz a korszakváltás előtti magunkat a felszín fölött tartani, olyannyira, hogy nem is tudom elképzelni, hogy ez kivitelezhető, ha az ember részese akar lenni a változásoknak. Azonos helyzetben lévő barátaink szavajárása szerint ezt az időszakot csak „túl kell élni”. Ezzel nem lenne baj, alakulhat úgy az életünk, hogy egy projektnek egy átmeneti időszakra teljesen és kizárólagosan szüksége van ránk.

A gyerekes korszak, kisgyerekes alkorszaka egyszer véget ér. Hónapokat éltünk egy máspólusú életben, amihez bizonyos mértékig hozzászoktunk, adott részeit hovatovább megszerettük. Fokozatosan azonban lehetőség nyílik a korábbi életünk rekonstrukciójára, elfogadható módosításokkal. Nem valószínű, hogy ismeretlen helyen fogunk ébredni, ismeretlen időben, elmosódott emlékfoszlányokkal (ha ezt korábban szerettük is csinálni), de visszatérhetünk a falkába portyázni. Mert megváltozik-e annyira az ember a tárgyalt helyzetben, hogy a korábbi életét hátrahagyja? Ez azt jelenthetné, hogy a gyermek megszületése előtti időszak egy pótcselekvésekkel múlatott élet. Én nem hiszem, hogy ez így lenne. Amiért korábbi életünk eseményeit szerettük, amiért én, én voltam, az nem tűnik el nyomtalan. Az én mellet megszületik mi, egy semmihez nem hasonlítható vágyból, ami a gyermektelen tevékenységeinket elkerülhetetlenül felülvizsgálja, újrasúlyozza.

Ahhoz, hogy teljes, példaként értelmezhető szülők legyünk, ahhoz kell, hogy teljes életet éljünk, hogy hobbinkkal, fontosnak vélt dolgainkkal foglalkozhassunk egyedül, vagy más, általunk választott emberekkel.

Kollégám – egy focibajnokság részvétel kapcsán – említette, hogy a kislánya megkérdezte tőle, hogy milyen jobb elfoglaltsága lenne neki, mint vele lenni? Ezen sokat gondolkodtam. A kérdés nagyon is jogos és logikus egy gyermektől. Elsőre meghatva mondhatnánk, hogy nincs jobb programunk. És nem is hazudnánk. Gondolkodhatunk másként is. Az eltöltött idő „jóságát” mérni legalábbis nehéz, ha egyáltalán lehetséges. Még akkor is így van ez, ha világunknak határozott elképzelései vannak arról, hogy milyen a jó és a rossz időtöltés. Mindenki abban találhatja meg a jó időtöltését, amiben jól érzi magát, amiben feltöltődik. Ez természetesen lehet a gyermekünkkel töltött idő is. Ne érezzük rosszul magunkat azonban, ha valami másra is vágyunk. Csodálatos, hogy olyan sok mindent csinálhatunk, ha igényünk van rá. Válaszolhatunk tehát úgy is erre a kérdésre, hogy nem jobb, hanem más dolgunk van, amikor elmegyünk egy focimeccsre ahelyett, hogy otthon maradnánk.

Az én és a mi ügyes egyensúlyával lehetőségünk van az igényeink legnagyobb fokú kielégítésére. Mi többet kívánhatnánk?

„ Az Európai Unió azért hozta létre a strukturális és kohéziós alapokat, hogy segítsék a fejletlenebb gazda-sági régiók konvergenciáját. Az uniós támogatások az elmúlt években Magyarországon is jelentős szerepet töltöttek be a finanszírozásban. A 2007-2013-as ciklus keretében mintegy 28,7 milliárd euró érkezett a magyar gazdaságba. Az új ciklusban körülbelül hasonló nagyságrendű támogatás folyhat be hazánkba, azonban a támogatások szerkezete a gazdasági növekedés szempontjából előnyösebb lehet.

….Idén is jelentős volumenű EU-támogatás felhasználására lehet számítani, amivel a teljes 2007-2013-as ciklus keretösszegét sikerülhet lehívni. Előrejelzésünk szerint a tavalyinál kis mértékben nagyobb lehet a források felhasználása 2015-ben. Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is körülbelül a GDP 5-6 százalékának megfelelő EU támogatás érkezhet hazánkban. A források mértéke az önrésszel kiegészülve elérheti a 2700 milliárd forintot 2015-ben, így a teljes kifizetés meghaladhatja a kormány által az idei költségvetésben megfogalmazott célt. Ezzel a 2007-2013-as költségvetési ciklus támogatásainak felhasználása 100 százalék körüli lehet, az állami önrésszel együtt a teljes kifizetett összeg elérheti a 9100 milliárd forintot.”

(Babos Dániel – P. Kiss Gábor: 2016-ban fel kell készülni az Európai Uniótól érkező támogatások átmeneti csökkenésére /részlet/)

„Az Európai Unió Bírósága igazat adott az Európai Bizottságnak a magyar kormánnyal szemben, és úgy döntött, a magyar cafeteria-rendszer egyes elemei sértik az uniós jogot. A kormány változtatásra fog kényszerülni.

…Az Európai Unió bírósága szerint a magyar cafeteriaszabályok akadályozzák a letelepedés szabadságát és a szolgáltatásnyújtás szabadságát, hátrányosan megkülönböztették más tagállamok cégeit, amelyek ezzel kiszorultak a magyar cafeteriapiacról.

…Az Európai Unió Bírósága öt pontban meszelte el a magyar szabályokat:

1. A magyar jogszabály alapján olyan cégek nem bocsáthatnak ki SZÉP-kártyát, amelyeknek más uniós tagállamban van a székhelyük, csak a magyarországi társaságok. Ez sérti azt az irányelvet, hogy a tagállamok nem akadályozhatják a szolgáltatókat a letelepedési formájuk megválasztásában.
2. A magyar szabályok azt is megszabják, hogy milyen formában működjön az a cég, amely SZÉP-kártyát akar kibocsátani, és arra is kötelezi a kártya kibocsátóját, hogy csak magyar cég leányvállalataként működhet. Ez is kizárja a külföldi cégeket, és a bíróság megállapította, hogy emiatt a magyar szabályok nem egyeztethetők össze azzal az irányelvvel, mely szerint a szolgáltatókat nem lehet hátrányosan megkülönböztetni a székhelyük alapján.
3. A magyar cafeteriaszabályoknak csak a magyarországi székhellyel rendelkező pénzintézetek képesek megfelelni, ugyanis az előírás szerint a SZÉP-kártya kibocsátóinak minden 35 ezer főnél több lakosú magyarországi településen ügyfelek számára nyitva álló helyiséget kell fenntartaniuk. Ez is a cégek székhelye szerinti hátrányos megkülönböztetés.
4. A kistelepüléseken való jelenlét megkövetelésével a magyar szabály megfosztja a külföldi cégeket attól a joguktól is, hogy magyarországi letelepedés nélküli, határon átnyúló szolgáltatásnyújtás mellett döntsenek.
5. A bíróság azt is ellentétesnek találta az uniós joggal, hogy a magyar szabályok monopol helyzetbe hozták a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítványt (MNÜA), mellyel  megsértettük a letelepedés szabadságát és a szolgáltatásnyújtás szabadságát is. Az utalványokat a törvény szerint csak az MNÜA árulhatja a munkáltatóknak, és a bevételeket szociális tevékenység vagy munka finanszírozására fordíthatja.”

Szerző: hvg.hu, 2016. február 23., kedd, 10:03 /részlet/

A társadalom választójoggal rendelkező része, 2003. április 12-én, 83,76%-os támogatással elfogadta az Európai Uniós tagságot. A csatlakozásra szavazókat motiválhatta az a gondolat, hogy az EU-hoz tartozás jobb lesz az országnak, mint ha nem tartoznának ehhez a közösséghez.  Az írás elején olvasható néhány adat érzékeltetni próbálja – már amennyire ilyen összegek ésszel felfoghatók – hogy például milyen területeken profitálhatunk az EU-s tagsággal. Végtelen táblákon olvashatjuk országszerte és hallhatjuk tévében, rádióban, hogy milyen Uniós forrásból épül, szépül az ország. Kötöttünk egy megállapodást az Európai Unióval. Elfogadtunk egy szabályrendszert, egy szabályrendszert, ami nagyon határozott koncepció alapján került kialakításra. Ennek olyan következményei vannak, hogy ömlik be a pénz az országba és olyan következményei is vannak például, hogy EU-s jog szerint nem lehet ellehetetleníteni Magyarországon szolgáltató külföldi (EU-s) vállalkozásokat. Akkor sem, ha az kényelmes, akkor sem, ha abból hátrányos helyzetű gyerekek nyaralnak, akkor sem ha nagycsaládosok és idősek látják hasznát és akkor sem ha számtalan üdvözítő és az állítólagos magyar-keresztény-konzervatív értékrend szerinti jó következik ebből. Az imént felsorolt dolgokat joggal nevezhetnénk jónak, a szó majdnem minden értelmében, érthetően népszerűek. Ahogy Robin Hood is népszerű volt a történet szerint. Magyarország kormánya pedig, azzal párhuzamosan, hogy elképesztő profizmussal hívja le és költi el az összes EU-s forrást (a projekteket fojtogató korrupciós ködöt most egyáltalán nem érintjük), az említett Robin Hood szerepében is tetszeleg. Magyarország kormánya megpróbálja elhitetni velünk, hogy az EU pikkel Magyarországra, az EU bünteti Magyarországot és egyáltalán, az EU összefogott azért, hogy Magyarországot tönkre tegye. Az igaz, hogy a GDP 5-6 százalékának megfelelő pénzt utal ki nekünk, de ezzel együtt tönkre is akar tenni bennünket. Ami ellen Magyarország kormánya síkra száll. Mert tiszteletet Magyarországnak! A multik – annak ellenére, hogy a magyar munkavállalók nem elhanyagolhatóan nagy részét foglalkoztatják, amire pusztán a magyar gazdaság nem lenne képes! – az Unióhoz hasonló kizsákmányoló parazitaként van értelmezve. Ilyen paraziták például a magyar energia piacon létező, külföldi tulajdonban lévő szolgáltató és kereskedő cégek. Mint az valószínű nem elégé ismert, az egyetemes szolgáltatásban (lakossági felhasználók) számlázott energiadíjakat magyar kormányrendelet határozza meg. Máshogy fogalmazva, azt, hogy egy külföldi tulajdonú energiaszolgáltató mennyire kizsákmányoló, hogy Magyarországon mennyire magas a rezsi, az kizárólag Magyarország kormányától függ. Így azért is Magyarország kormánya felelős, hogy a rezsicsökkentés előtt magasak voltak az energiadíjak. Ezek után nehezen értelmezhető az, hogy most Magyarország kormánya a rezsicsökkentés okán folyamatosan ünnepli magát.

Ilyen multi vagy vállalat, az EU-s szabályok tökéletesen figyelmen kívül hagyásával, a cafeteria piacról kiebrudalt összes, Erzsébet utalvány és SZÉP kártya előtti béren kívül juttatást kínáló cég. Ha nagyon jóindulatúan és naivan közelítjük meg az új szabályozást, mely a fenti átrendeződést eredményezte, két lehetőségünk van. Az egyik az, hogy olyan rossz szakemberek készítették elő a szabályozást, akiknek nem volt nyilvánvaló, hogy ez nincs összhangban az Uniós jogszabályokkal. Ez azt jelentené, hogy a kormányban dolgozó szakemberek nem a szaktudásuk alapján kerültek pozícióba, hanem(?). A másik és sokkal valószínűbb lehetőség az, hogy pontosan tisztában voltak az új szabályozás és az EU-s irányelvek összeegyeztethetetlenségével, de a hátrányos helyzetű gyerekek és a nagycsaládosok üdülése, Magyarország kormányának erkölcsi értékrendjéből következő döntése alapján előbbre való, mint a jogszabályok. Különben meg a parazita kizsákmányolók ellen a cél szentesíti az eszközt. Az EU-nak majd meg megmutatjuk, mi az a Tisztelet! Pontosan ugyanazzal az erőszakos, arrogáns módszerrel találkozunk, amivel Magyarország kormánya szinte minden helyzetre reagál.

Az már saját tapasztalat, hogy Magyarország kormánya nem csak az idegenekkel jár el így. Magyarország kormánya mindenhez és mindenkihez az alapján a koncepció alapján viszonyul, „aki nincs velünk, ellenünk”. Módszerei sokfélék, változatosak a hosszú évekig elnyújtott jogi procedúrától kezdve a hivatali visszaélésen keresztül az egyszerű kopaszok kiküldésig.

Magyarország kormányát – habár pont az ennek ellenkezőjével plakátozza ki minden héten az országot – nem érdekli, hogy mit szeretnénk, hogy hogy szeretnénk. Magyarország kormányát az érdekli, hogy melyik oldalon állunk. Ha ezt megtudta, már csak a megfelelő gombot kell megnyomnia. És a gombot meg fogja nyomni.    

„A hit ismeretelméleti értelemben kijelentések, elméletek olyan elfogadását (vagy tagadását) jelenti, melyek közvetlen és azonnali igazolása semmilyen módon – sem érzékileg, ill. tágabb értelemben tapasztalatilag, sem logikailag – nem lehetséges. Az elfogadás tehát a teljes „racionális” bizonyítás hiányában, esetleg – de nem feltétlenül – annak ellenére történik.” Wikipedia

A fenti definíció számomra elfogadható a hit meghatározására. A hit, a transzcendens az emberiséggel egyidős. Ez jelentheti annak fontosságát az ember életében. Az emberiség a teljes tudatlanság állapotából a mai fejlettségi szintjéig – az emberiséggel kapcsolatos változásokat most fogadjuk el fejlődésnek – nem változott az, hogy a világban jelen van a hit, a vallásosság. Az alábbi táblázat szintén a Wikipedia-ról származik (további részletek és statisztikák).

„A WIN-Gallup 2012-ben 57 országban 50000 ember megkérdezésével végzett felmérése alapján a meggyőződéses ateizmus és a vallástalanság minél magasabb jövedelemmel korrelál, a vallásosság pedig negatív korrelációban van vele. Mivel a felmérésben a vallásosság és a meggyőződéses ateizmus mellett szerepel a vallástalan kategória is, ezért a meggyőződéses ateizmus vélhetően az erős ateizmusnak felel meg.”

Nagyon nem kívánok belemenni a források hitelességébe, illetve azok bonyolult összefüggéseibe (mert lehetnek ilyenek). Ezek olyan adatok, melyek számomra hihetők és alátámasztják azokat a gondolataimat, melyek a számok megismerése előtt megszülettek bennem. Leszögezném továbbá, hogy az itt leírtak nem tudományosak és nem is kutatás eredményei, hanem egy logikai okfejtés, személyes tapasztalatok alapján.

Vallását gyakorló családban születtem. Mindennapjaim szerves részei voltak a gyakorlati vallásos tevékenységek (étkezés előtti ima, szentmise) és a vallásosságból, a felekezet szabályzatából fakadó kötelezettségek (ezt később részletezem még). A római katolikus hit, illetve annak szülői értelmezése sok-sok szabályt és ajánlatot jelent. Azon nem kell nagyon meglepődni, hogy egy szülő értelmezi a vallását. Ezt nem azért teszi, mert szülő, hanem azért mert ember. Mind így teszünk. A római katolikus vallás, amennyire életem gyakorló vallásos időszaka alatt megismertem, egy képlékeny szabályrendszer. A kiismerhetetlensége, következetlensége pedig a képviselők hiányos és rosszul képzett voltából, pontosabban a lassú felzárkóztatásukból fakad. A római katolikus vallás - vallásokhoz mérten - gyorsan fejlődik. Előfordulhat ugyanis az, hogy egy azonos kihágásért nagyon különböző penitenciát kaphatunk. A következetlen és irreális elvárásokat támasztó egyház determinálja a hívő bűnösségét. A bűnbocsánat azonban szinte minden esetben elérhető! Ez egyébként egy alappillér, a megbocsátás. A rendszer mintha úgy lenne kialakítva, hogy szükségszerűen egy függő viszony alakuljon ki, melyek a betarthatatlan szabályok és a megbocsátás ellenpólusai tartanak fenn. Az élet minden állapotára, minden napjára jut olyan elvárás, olyan játékszabály, amit egészséges ember nem tarthat be, aminek nem felelhet meg. A szabályok értelmezése pedig vezető és vezetett szinten is elképesztően különböző lehet. A parancsolatokkal kapcsolatos állásfoglalások vezetőségi szinten sem egységesek és az egyházi hierarchia minden szintjén más lehet. Tudjuk, hogy egy következetes szabályrendszer betartása is önuralmat, alázatot kíván. Hogyan élhetünk tiszta életet egy fent részletezett szabályrendszer alapján?

Nagyon nehéz választ adnunk a létezésünket értelmét firtató kérdésre. Olyannyira nehéz, hogy sokan vannak, akik nem találnak ilyen választ. Az ő segítségükre siet a hit, az egyházak, a felekezetek. Mindenki a saját életéhez legjobban passzoló csomagot választhatja (habár többnyire szüleink nevelik belénk ezt a pakkot). Választhatunk kényelmes, laza kötöttségűt és olyat is, ami miatt fel kell robbantanunk magunkat egy iskolabuszon. Így már nem lógunk a levegőben, lehet célunk, melyekhez terveket igazíthatunk. Húzd meg, ereszd meg tudjuk, hogy mit szabad és mit nem és, hogy miért mi jár - beletanulunk. Rövid és hosszúlejáratú megállapodásokat is köthetünk, biztosításokat. A feltételek teljesülése esetén pedig az üdvösséget - a nyugellátáshoz hasonlóan - kiutalják számunkra. Nem rossz ajánlat ez. Igaz, hogy vannak feltételek, de – a kiválasztott vallástól függően – elég rugalmasak tudnak lenni az egyházak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tagság nélkül nincs egyház. Ezért az ellenőrzést többnyire a hívő saját hatáskörben teheti meg, a dorgálás pedig annyira komolyan vehető, mint amikor anya azt mondja a csemetének a játszótéren, hogy „ha nem jössz, itt hagylak”.

A leírtak alapján én úgy gondolom, hogy nem szabad azt hinnünk, hogy az ateistáknak és a nem hívőknek olyan könnyű dolguk lenne, még ha első ránézésre így is van. Igaz, hogy bármit megtehetnek felelősségre vonás nélkül (az aktuális ország jogrendjén belül természetesen), de válaszolniuk kell önmaguknak arra a kérdése, hogy mi az életük értelme? Ezen a ponton érzem logikusnak az intelligencia és a vallásosság összefüggését. Leegyszerűsítve, minél intelligensebb egy ember, annál nagyobb az esélye arra, hogy nem választ csomagot magának, hanem megpróbál válaszokat találni a saját létezésére. Ez nem kis munka. Azt látnunk kell, hogy ha valaki úgy dönt, hogy azt fogadja el, hogy nincs Isten, akkor számára nincs remény például egy zuhanó repülőn. Ez az ember nem reménykedhet abban sem, hogy Isten majd segít neki, ha elveszíti a munkáját. Ez az ember vállalta azt, hogy minden döntésének és cselekedetének következményét egyedül vállalja. A vallásos, hívő ember ezzel szemben reménykedhet és vádolhat, hiszen „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. A hívő ember a felelősséget megosztja az Istenével s habár a mondás úgy szól „dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna és imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna” valamiért mégis imádkozik a hívő ember. És többnyire kér. Ezért logikus számomra az az összefüggés, hogy minél szegényebb egy ember, annál nagyobb az esély arra, hogy vallásos, hívő is. Miért hagyná ki ezt a lehetőséget? Aki a sorsának alakulására elég csekély mértékben képes hatni, az felajánlja azt Istennek, mert ott nagyobb biztonságban tudja. Minél elmaradottabb és szegényebb egy társadalom, saját lehetőségek híján, annál általánosabb és mélyebb a vallásosság.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy az hit és az egyházak nélkül a világ, az emberiség az én véleményem szerint egy alacsonyabb fejlettségi szinten tartana. 

A hit és a hitre szükségszerűen épült ipar, az egyház, a világnak, az emberi lét értelmetlenségének elviselhetetlenségére adott válasza. Jobb választ én sem ismerek még, de ez nem azt jelenti, olyan nem létezik!

Habár úgy sokkal egyszerűbb lenne az életünk, mégsem biztos, hogy érdemes csupán legyintenünk az elmúlt napok eseményeire.

"Ákos: A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak – én így érzem.

Riporter: Nem az a dolguk? Mi a dolguk a nőknek?

Ákos: Hát, mondjuk a női princípiumot beteljesíteni, nem? Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.”

Hiszek benne, hogy az ember nem véletlenül használj úgy az anyanyelvét, minden árnyalatával, ahogyan – pláne, ha annak olyan hivatásos művelője, mint Ákos.

Abból a mondatból, hogy „Hát, mondjuk a női princípiumot beteljesíteni, nem? Hogy mondjuk, valakihez tartozni.” egyértelműen következik valami. Ha a princípium (princípium: latin eredetű szó, jelentése alapelv) beteljesítése a tartozás valakihez az azt jelenti, hogy a kapcsolódó rész (jelen esetben a nő) önmagában értéktelen. A kapcsolódás után képes értéket előállítani. Tehát nem saját produktuma van, hanem a férfitól kapott anyagot alakítja át. Ez a képessége az értéke. Ha ezt a képességét nem tudja használni (nem tartozik senkihez) hasztalan a léte. Önmagában értelmezhetetlen, értékelhető saját produktum nélkül. A nőbe akkor tesz ceruzaelemet a férfi, amikor hozzá tartozik, addig áll a polcon a csomagolásba.

„Valakinek gyereket szülni”. A gyermek egy ajándék, amit a nő a férfinak ad? Tisztelete és szeretete jele? A nő azt üzeni ezzel, hogy érdemesnek tartja a férfit arra, hogy gyermeket szüljön neki? Miért fejezi ki magát így is a magyar nyelv? Mennyiben más ennek a jelentése, mintha azt mondanánk, hogy gyermeket vállalunk, született egy gyermekünk. A különbséget én abban látom, hogy míg gyereket szülni valakinek, feladat, gyermeket vállalni valakivel pedig lehetőség. Én gyereket szülök neked, mi gyermeket vállalunk. Míg az egyik esetben nyelvünk egyes számot használ, a másikban többes számot, kifejezve ezzel a közösséget a feladatban. Amely feladat nem válik szét férfi részről a gyermek „megcsinálására” és női részről a gyermek megszülésére és felnevelésére.

Az ákosi nyilatkozat egy koncepcióból fakad. Egy világlátásból, amit ma Magyarországon konzervatívnak mondanak. A konzervatív gondolkodás, az én véleményem szerint nem kell, hogy szükségszerűen elavult legyen. A konzervatív értékrend, az én véleményem szerint, modernizálható, minőségveszteség nélkül. Ez viszont nem történt és nem történik meg. A riasztó a történtekben az, hogy a mai magyar kormány egy emberként Ákoshoz hasonlóan gondolkodik és a betyárbecsület alapján olyan szükségtelen és értelmetlen lépéseket tesz, mint a Telekomos szerződések felmondása. Elgondoltató az is, hogy normális dolog-e az, hogy a magyar kormány és egy énekes között olyan kapcsolat van, amelyből következhet egy ilyen lépés. Ha engem, ha Téged, kedves olvasó, hasonló valós vagy vélt hátrányos megkülönböztetés érne, megtenné-e a magyar kormány ezt a gesztust értünk?

A szponzorációs szerződésbontással kapcsolatos, kormány általi alkotmányértelmezést jobban nem foglalhatom össze, mint Tóta W. Úr. 

„Te nem tudod magad jól érezni alkohol nélkül?”

A fenti kérdés elégszer és elég módon elhangzott már. Egyenesen nekem szegezve is, belemondva a levegőbe, valakinek is. Bosszantó kérdés. Érezzük, hogy az állapot, amit így elérünk, az érzések, amiket így érzünk, nem kedvesek, nem valóságosak, nem kívánatosak. 

Alkohol. Tényleg hihetetlen szervesen része az emberi létnek. Sorsok, életek, események alakítója. Nemzetek, családok, hagyományok kihagyhatatlan szereplője. Átok és áldás, ahogy azt elhasználtan, de oly találóan mondani szokás.

Azzal foglalkoznék inkább csak, vagyis azokkal, aki az alkoholt azzal a szándékkal veszik magukhoz, hogy az bennük kifejtse hatását. Azokról az emberekről beszélek, akik nem – csak – azért isszák, amit isznak, mert csodálatosan telt savakra, vagy eperhordóban érlelt füst ízre vágynak. Hanem azért, mert kicsit mások akarnak lenni, mint akik tudatuk teljes birtokában lenni képesek. Be akarnak csípni, spiccesek, viccesek, jóképűek, bátrak és erősek, magabiztosak…részegek akarnak lenni. A mindennapok dolgait másként akarják látni, ismert viccen újra nevetni. A mostra, a pillanatra nagyon koncentrálni, abban lebegni, az időt megállítani.

Egy ma tisztességesnek mondott ember nem sokszor hódol az ilyesfajta szenvedélynek. Jó eséllyel ideje sem sok van rá, energiája sem, meg aztán, miféle ember az, aki örökké részeg?

Na igen. Miféle?

Gondolom, az alkoholra is igaz az, ami minden másra az általunk ismert földön (és egyre több mindenről derül ki, hogy mennyire igaz ez). Mértékkel érdemes használni. Ésszel. Tudatosan a tudattalanságba, pontosabban a módosult tudat állapotába merülni. Az értekezésnek azt a – talán legtöbbet taglalt – részét, melyet leginkább szenvedélybetegségnek, alkoholizmusnak nevezünk, e sorokon nem érintjük. A mértéktelenség, az általam ismert világban semmivel kapcsolatban nem fenntartható. Hogy ez milyen fizikai vagy lelki tünetekkel jár, az most a témán ennek az aspektusából nem fontos.

A fontos vagy inkább érdekes az, hogy az ember, mióta létezik, vágyja ezt az állapotot. Mi az oka annak, hogy átmenetileg változtatni akarunk azon, ahogy a világot vagy magunkat látjuk? A kérdést meg is fordíthatom. Miért ne változtassunk a tapasztalásunkon, az érzékeinken időnként? Hány olyan társadalmilag elfogadott módszer van, ahol pontosan ezt próbáljuk elérni? Mi jár annak az embernek a fejében, aki ezzel a lehetősséggel nem él. Aki félve borzad attól, hogy az általa kontrolláltnak hitt világot elengedje? Honnan fakad fel az az őszinteség, ami részeg pillanatainkban megszületik? Az őszinteség, ami bántó lehet, de gonosz, tudjuk nem. Rossz irány-e az, ahol kényszerűen őszinték akarunk lenni? Ahol nevetünk és nem értjük miért. Ahol az ismeretlen is jóbarát.

Szerencsés vagyok, mert jó emberek vesznek körül. És ahogy a rossz borból iható fröccs lesz, úgy a jó borból finom fröccs. Az alkohol is csak hozott anyagból dolgozhat. Szomorú, csalódott emberekből nem lehet vidámságot és felszabadultságot előcsalni, hanem agressziót, formát öltött gyűlöletet. Ami miatt az alkoholra nem szabad haragudnunk. Hiszen az csak megláttatja azt, amit elrejteni próbálunk. Nem az alkohol miatt nem olyan néhány ember élete, mint amilyen szeretné, hogy legyen (és itt nem a szenvedélybetegség miatt tönkrement életekről beszélek)

Úgy döntöttem tehát, hogy ha legközelebb nekem szegezik a fenti kérdést, én megfelelek. Mi okom lenne alkohol nélkül jól érezni magam?

Sietve kell megjegyeznek, hogy természetesen nem kizárólag alkoholos befolyásoltság alatt lehetünk, vidámak, felszabadultak. Nagyon sok helyzetben és módon elérhetjük ezt. Tradicionálisan például úgy, hogy sűrűn koccintunk egymással.

Lassan itt a karácsony, indulhat a szokásos hajsza az ajándékokért. Végiggondoljuk, hogy idén kik voltak érdemesek az ajándékozásunkra, kik azok, akiknek érdemes és kik azok, akiknek muszáj ajándékkal kedveskednünk. Habár az ajándékozható használhatatlan tárgyak száma és kombinációja minden évben nő, mégis úgy érezhetjük, hogy évről évre nehezebb dolgunk van, amikor a kedvezményezettnek megfelelő ajándékot keresünk. Ez még akkor is igaz, ha ünnepről ünnepre vetésforgóba vesszük a meglepetéseket kiszemeltjeinknek. Talán készülnek statisztikák, hogy az egész éves ajándékozáshoz képest mit művelünk az ünnepek környékén, de ezeket nem ismerem. El tudjuk képzelni, csak gondoljunk a saját ajándékozási szokásainkra.

De mi is ez az ajándékozás? Mi a célja és a motivációja? Kultúránként eltérő időszakokban és szituációkban illik ajándékot adni. Európában jellemzően az ünnepek alkalmával, utazásból visszatérve, az európai élet mérföldköveinél (házasság, születés, születésnap). De mit fejezünk ki egy „indokolatlan” ajándékozással? Mi az a határ, amikor már valami materiálissal kell kifejeznünk a szeretetünk mennyiségét és minőségét? Jobban értékeli-e az ajándékozott, nagyobb örömet okoz-e neki egy fizikai ajándék? Hogyan néznének ránk egy karácsonyi ünnepség során, amikor bejelentenénk, hogy mindenkinek egy szeretetteljes ölelést hoztunk ajándékba? Ismerjük-e az olyan fajta ajándékokat, ami például egy visszataszító edény elmosogatása, vagy valami más taszító feladat, önkéntes, titkos átvállalása? Amivel az ajándékozott mintegy véletlenül szembesül, úgy hogy talán nem is vagyunk jelen. Aki kapott már ilyen ajándékot, annak most halványan eszébe juthat az az érzés, ami ilyenkor elfogja az embert.

A fentieken morfondírozva óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy az ajándékozást, mint tevékenységet, több fajtára kell bontanunk. Természetesen nagyon leegyszerűsítve. Az ajándékozás, mint tényleges örömszerzés és az ajándékozás, mint a megfelelés az adott kulturális nyomásnak. Ez a két – nem győzöm hangsúlyozni, egyszerűsített – típus mindünknél más, határfelületei nagyok. Nem merném az állítani, hogy a tárgyi ajándék pusztán a kényszer típusú ajándékozásba tartozik, hiszen tudjuk, hogy a gyermekeknek milyen nagy valóságos örömöt lehet okozni fizikai ajándékkal. Azért mert ilyen a kis kialakulatlan természetük és ez egy nagyon jó dolog. Persze a felnőtteknek is lehet tényleges örömet szerezni fizikai ajándékkal, annyi különbséggel, hogy sokkal célzottabban kell egy igényt kielégítenünk. Ilyen esetben pedig nem csupán a valóban boldogságot okozó fizikai ajándék az érzés kiváltó ok, hanem az a tény is, hogy a másik figyel rám annyira, érdeklem annyira, hogy tudja, mi az ami örömet okoz nekem. „Honnan tudtad?”. Lenyűgöz azon ismerőseim buzgalma, akik minden ajándékot elképesztő energia befektetéssel választanak, de meg is van jutalmuk. Ők ugyanis minden alkalommal valódi hálát zsebelnek be. De vajon van-e annyi energia, idő és pénz, hogy mindenkinek, akit meg akarunk ajándékozni, biztosítsuk ezt. Ha nincs, és ezt valószínűbbnek érzem, szükséges-e azoknak ajándékozni, akiknél ez már nem sikerül? Mert ebben az esetben, maga a tevékenység megtörténhet, de az, amiért az egészet csináljuk, nagy eséllyel nem. És ekkor csúsztunk bele az én másik kategóriás ajándékozásomba.

A jobb adni, mint kapni pedig igaz lehet, ha jól csináljuk.

Semmiképpen nem gondolom, hogy egy szülő rossz szülő lenne, vagy a szeretete rosszabb lenne attól, hogy tudatában van annak, hogy a gyermekvállalás milyen – anyagi és egyéb – kötelezettségekkel jár. Sőt nemcsak, hogy tudatában van ennek, hanem döntéseit is befolyásolja. Tehát tudatos, az általa legelfogadhatóbb „veszteségek” mellett tervezi a családját. Ez véleményem szerint nem azért van, mert a fent említett ember gonosz volna. Azért van, mert ez az ember szereti, szerette azt az életét is, ami a gyermekvállalás előtt az övé volt. Másmilyen élet volt ez. Élvezhető, kiszámítható, élhető. A gyermekvállalás nem mindenkinél misszió. Van, aki nem azért vállal gyereket, mert ne tudná elképzelni az életét e nélkül.

Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy véleményem szerint nagyon nagy különbség van a mostani és a régebbi korok motivációja között, gyermekvállalás vonatkozásában. A központosított nyugdíjrendszer előtt a gyermek születése és életben maradása jelentette az öregségi ellátás biztosítását. A család új tagja a mindenkori  életkorának megfelelően vett részt a családi tevékenységekben, ezzel már nagyon korán „kitermelve” a saját ellátását, termelékenysége fokozatosan nőtt egészen a családfenntartásig, beleértve a szüleit is. Ebben a modellben a vállalt gyerekek „hasznosságának” csökkenése nagyon nagy számnál jelentkezik (ha van egyáltalán ilyen szám) annál is inkább, hogy tudjuk, milyen magas volt akkoriban a gyermekhalandóság. A gyermek valóban áldás volt. Ahogy ma is az természetesen, csak más értelemben. Így tehát ha gyermeket vállaltunk, biztosítottuk azt, hogy öreg korunkra lesz aki ellásson bennünket. Ennek ma - kicsit túlozva - az ellenkezőjét tesszük meg akkor, amikor gyermeket vállalunk. Mindez természetesen kizárólag gazdasági szempontból vizsgálva igaz. Az, hogy valaki képes, ilyen értelemben (gazdasági szempont) tekinteni a gyermekvállalásra, az nem azt jelenti, hogy az illetőnek kőből van a szíve, vagy bádogból a lelke, csak képes arra, hogy ennek a leírhatatlan szeretetkapcsolatban ezt a vetületét is átgondolja.

Elhihető számomra az, hogy egy szülő egyszerre élje át a gyermekvállalás örömeit és a gyermekvállalás okozta hiányérzetet, elégedetlenséget és szomorúságot. Hangsúlyozom, az, ami a gyermekvállalással kapcsolatban  az én véleményem szerint szomorúságra ad okot, ami a jelenlegi szerencsétlen tendenciát generálja, az az, hogy két ember többletmunkájának, erőfeszítéseiknek a „jutalma” az, hogy anyagi hátrányba kerül azokkal szemben, akik ezt a plusz tevékenységet nem vállalják. A családok bővülése és a gazdaság fenntarthatóságának szimbiózisa – egy bizonyos határig – szerencsés összefüggés. Hiszen ez az jelenti, hogy senkinek nem kellene lemondani arról, hogy annyiszoros anya és apa legyen, ahányszoros lenni szeretne (nem úgy, mint mondjuk Kínában).

Azt mondom tehát, hogy ha két ember úgy dönt, hogy eljött az idő és jöhetnek a gyerekek, a gyermekvállalás alapos átbeszélése után a fentiekből és a korábbiakban leírtakból adódóan, kihátrálhatnak az elhatározásukból. Kinek lehet felróni, hogy egy fontos döntés előtt mérlegel? Hányan vásárolunk úgy autót, hogy nem tájékozódtunk előtte?

Sokfélék vagyunk, mégannyi szemponttal. Ez az enyém.

Amikor belevágunk a nagybetűs gyerekvállalásba, valószínű, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy ez mit jelent. Még akkor sem, ha ennek az ellenkezőjét gondoljuk. Vannak ugyanis olyan dolgok, amiket átélve ért meg az ember igazán. És habár a gyermekvállalás mikéntje szerencsés esetben a szemünk előtt zajlik és mások „kárán tanulhatunk”, ezeket a tapasztalatokat valahogy nem találjuk akkor, amikor a szemünk fényével kapcsolatos teendők, mint egy gyorsvonat, gázolnak rajtunk keresztül. Ez a trauma pedig csodálatosan szerteágazó és életünk minden területére nyom egy macisnyomdát, jól elosztva, hogy érezzük a törődést. Induljunk innen, amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért nem születnek meg a magyar gyermekek. 

Tisztában lehetünk elméletben azzal, hogy életünk értelmének érkezése – legalábbis átmenetileg – egy sor olyan következménnyel jár, amin változtatni nem tudunk. Ilyen a társas kapcsolatok leépülés, a szakmai, szellemi frissességünk, testünk üdeségének elvesztése (ez utóbbi inkább a nőkre igaz, de jellemző az is, hogy a kialakuló időhiányt a férfiak a sportolás kontójára próbálják kompenzálni). Szeretett tevékenységeinket olyan kényszertevékenységek váltják fel, mint a pelenkázás, a gügyögés a folyamatos ételkészítés és etetés. Az elképzelhetőnél sokkal több mosás, mert minden igyekezetünk ellenére, mindenből mindenhova jut. A falra is. Így a takaros lakásunk is hamarosan nyálzó gyermekünkhöz idomul. A helyzet érzékeltetése érdekében nem lenne teljesen fölösleges ezeket legalább olyan hosszan sorolni, mint amilyen hosszan lehetne, de ezt most nem teszem. Ha röviden megpróbálnám összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy a centrumba a mi angyalbögyörőnk kerül, magunkat pedig kénytelenek vagyunk legalábbis a perifériára kitolni. Mindezt írom úgy, hogy tökéletesen biztos vagyok abban, hogy vannak szülők, akik ezt a pozícionálás jobban csinálják és abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy ők kevesebben vannak, mint mi.

Ha példákkal kellene – a jobb átérezhetőség szempontjából – a fentieket illusztrálnom, akkor azt mondanám, hogy a síelések, a jakuzziban pezsgőzések a múlté, a nyaralások nagyjából ugyanúgy néznek ki, mint az otthoni rutin, csak elvesztve a hazai pálya előnyét. Még úgyis, hogy amikor 5 napra nyaralni indulunk, a szomszéd rákérdez, hogy elköltözünk-e. Életünk párjával való kapcsoltunkban, a sorsközösségen kívül minden más halványul. A hölgyek ezzel párhuzamosan elképesztő energiát kell öljenek abba, hogy ismét önmaguk számára elfogadhatóan nézzenek ki. Méretek jönnek, mennek, a ruha soha nem passzol rendesen. Ezzel együtt minden szembejövő „dolgozó nő” trendi, minden értelemben, mi pedig nyakig sárosan toljuk haza a család kicsi kincsét a játszótérről, ha szerencsénk van már alva és nyálcsorgatva, nem pedig hazáig dzsúdózva. Nem szeretnék kitérni arra, hogy mi történik akkor, ha gyermekünk beteg. Azt az állapotot nem lehet szavakkal leírni. 

Van egy két pozitívuma is. Ha egyszer-egyszer sikerül elmenni kettesben moziba, az olyan érzés, mintha 4 év szigorított fegyházbüntetésünket töltöttük volna le. Más nem jut eszembe. 

És akkor essen néhány szó a számokról is. Konkrét számokról – a felkészületlenségem okán – nem lesz szó, inkább arányokról. 

Szerelmünk gyümölcsének érkezése komolyan meg tudja tépázni a családi költségvetést – de legalább jól szórakozunk nem igaz? A továbbiakban két ember átlagosnak mondható (inkább kicsit alacsonyabb) keresete melletti tapasztalataim következnek. A kapható juttatások az anya fizetésének bizonyos százalékai, melyek maximáltak is, így azt biztosan kijelenthetjük, hogy a bevétel csökken. Természetesen csökken úgyis, hogy az állam a maga módján próbálja ezt kompenzálni. A kiadások természetesen nőnek, nem is kicsit. Természetesen az, hogy a szülő megpróbálja a legjobbat megadni a gyermekének és természetes az is, hogy ezt a piac kihasználja. Gyermekeinkkel összefüggésben sok igénybe vett szolgáltatást, állást, adót (gondoljunk csak az AFÁ-ra, melyet fokozott fogyasztásunk után fizetünk) generálunk. Mindezt a csökkenő bevételekből. Ahogy idősödik gyermekünk, úgy szűnnek meg az állami hozzájárulások. Pedig az talán nem nagy újdonság, hogy szeretett csemeténk az idő múlásával egyre többe kerül nekünk. Mert az ingyen tankönyv az nem ingyenes mindig és minden esetben, de említhetném a wc papírt is, melyeket az óvoda úgy kér be tőlünk – a sokéves gyakorlat alapján – mintha ezeknek a biztosítása a mi és nem az óvoda (természetesen fenntartó) dolga lenne. Ha pedig – európai emberek lévén – gyermekünkkel a zenét meg akarjuk ismertetni és az egészséges élet elhanyagolhatatlan feltételét a sportot is űzetnénk vele, akkor bizony csengetni kell! 

Ha az egészet tisztességgel végigharcoltuk, adtunk az országnak dolgozó, nyugdíjasokat eltartó nőket és férfiakat, emelt fővel halhatunk éhen nyugdíjas korunkra, mert a gyermekeinkre elköltött összeg, a gyermektelenekkel ellentétben, nekünk nem kamatozik hosszú ideje egy erre nyitott megtakarítási számlán. 

A legfontosabb persze az, hogy az a mennyiségű és minőségű szeretet, ami gyermekünkkel kapcsolatban megszületik bennünk, talán reprodukálhatatlan más módszerrel. 

Ha tehát valahol felmerül az a kérdés, hogy miért nem születnek meg a magyar gyermekek, akkor ajánlom a fentieket. Azok közöl lehet tetszőleges kombinációkat választani. 

Amennyire én látom, Magyarország népességét és így Magyarország jövőjét a mindenkori kormányzás az evolúciós vágyra építi. Arra a vágyra, melyet a legkényelmesebb élet sem tud minden esetben elnyomni. Úgy tűnik azonban, minden szám azt mutatja, hogy ez így nem lesz elég. Véleményem szerint a családok nem azt várják el az államtól, hogy az „eltartsa” őket, mindössze azt, hogy ha már önkéntes alapon biztosítják a nemzet fennmaradását, legalább hátrány ne érje őket azokkal szemben, akik profitálni fognak a családosok által nemzetgazdaságnak felnevelt járulékfizetőkből.